Vajon merünk-e mi magyarok úgy istenigazából szórakoztatni, vagy túl óvatosak, finomkodóak vagyunk hozzá? Talán él még bennünk a régi idők törekvése az ideológiai nevelésre? Kiket célozhattak meg a Marslakók és Hacktion írói? – Néhány azon megválaszolatlanul maradt kérdések közül, amelyek felvetődtek április 26-án, a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett Sorozatok, a jövő irodalma? című esten. Ám a rendezvény e rejtélyek megoldása nélkül is épp elég izgalmas pillanattal szolgált.
Az első órában a Sorozatjunkie atyja, Winnie, a Comment.com újságírója, Sixx, Krigler Gábor forgatókönyvíró, az HBO kreatív munkatársa, valamint Csepregi János író beszélgetett, Bednanics Gábor moderálása mellett. Az irodalomtörténész, kritikus először arra volt kíváncsi, vajon mikor érkezett el az a pont, amikor a sorozatokkal való foglalkozás önálló tevékenységi formává nőtte ki magát.
A pillanatnyi zavart csendet Winnie törte meg, három meghatározó amerikai alkotást említve – Született feleségek, Grace klinika, Lost –, amelyek komolyan felelőssé tehetőek a hazai sorozatkultúra kialakulásáért. Ellentétben ugyanis az örökös lenézettség státuszában leledző szappanoperákkal és a rétegműfajokkal, ezek képesek voltak arra, hogy széles rajongótábort alakítsanak ki. A 2003-2004 körüli „sorozatbumm” létrejöttében a sajtó és az internet érdeme is vitathatatlan, főként azon véleményformálóknak köszönhetően, akik lelkesedésükkel tömegeket győztek meg. Winnie bevezető fejtegetése olyan jól sikerült, hogy még Sixx sem tudott (akart) egy határozott igennél többet hozzáfűzni.
Bednanics Gábor a „mikor” után áttért a „hogyan” problematikájára, azt a bizonyos pluszt keresve, amely kulturális tényezővé, még merészebben fogalmazva művészetté emelte a sorozatokat. Sixx a Dróttal példálózott, kifejtve, hogy számára az felér egy könyvélménnyel. (A mű ismerői helyeslően bólogattak.) Ezután bátor kontrasztot képezve szóba hozta az Éden hotelt is, felvetése pedig a sorozatok közösségképző hatása felé vitte a beszélgetést.
Krigler Gábor azzal érvelt, hogy a nagy sorozatrobbanás után törvényszerűen igény mutatkozott olyan mélyebb, elemző jellegű alkotásokra is, amelyek már nem csupán a „ki a gyilkos”-kérdés szintjén dolgoztatták meg az arra fogékony nézők elméjét, hanem az aktuális epizódok továbbgondolására, továbbá a bennük szereplő karakterek motivációinak alaposabb megértésére késztették őket. Sixx ehhez hozzátette, hogy Firefly-t és néhány társát egyes amerikai egyetemeken úgy elemzik, mint irodalmi műveket. Ha pedig a bölcs professzorok is érdeklődéssel nyúlnak valamihez, amellett már nem lehet szó nélkül elmenni.
De valóban ennyire védeni kell a sorozatokat a huszonegyedik századi Magyarországon? – adódott a kérdés, amire Winnie és Sixx is igennel felelt, megjegyezve, hogy sokan sajnos még mindig nem tudnak elvonatkoztatni a Barátok közt színvonalától.
Csepregi János vezette be az első rész központi témáját, a forgatókönyvírást, amivel kapcsolatban Krigler Gábor elárulta, hogy rengetegen be akarnak jutni a sorozatbizniszbe, akár nagy filmesek, irodalmárok is szívesen belekóstolnának. Hiányzik azonban a technikai háttér, aminek tanítása itthon teljesen elsorvadt. Ehhez a gondolathoz a moderátor is csatlakozott, mondván, hiába hisszük, hogy „az író majd megvilágosodik”, és egyszer csak alkotni kezd, ahhoz oktatható fogásokra is szükség van.
Mivel nem múlhat el a témát akár csak érintő beszélgetés a „vajon miért nincsenek (jó) magyar sorozatok?” felvetése nélkül, a jelenlévők ezúttal is elrágódtak kicsit rajta, a már említett technika – ebből adódóan a szakembergárda – és persze a bűvös elem, a pénz hiányában találva némi magyarázatot. Mielőtt túlságosan lehangolóvá vált volna a társalgás, sok „bezzeg Lengyelország és Szlovákia”-sóhaj közepette az HBO pályázatára terelődött a szó. A csatorna nemrég sorozatötleteket keresett, Krigler Gábor beszámolója szerint pedig több mint kétszázhatvan szinopszist kapott is, köztük ráadásul körülbelül harminc igen jót. Sőt kettő fejlesztésébe már bele is kezdtek, ami a jövőre nézve ad némi reményt. Mint később elhangzott, a hosszú távú cél ugyanis az, hogy évente legalább két, teljesen hazai készítésű sorozat induljon.
Winnie az irodalomhoz képest az egyik legnagyobb különbségként azt vetette fel, hogy a sorozatot nem feltétlenül az fogja megvalósítani, aki kitalálta, később esetleg egy írógárda folytatja majd a megkezdett kreatív munkát. Csepregi János ezzel nem értett teljesen egyet, mivel szerinte egy könyv is sokak kezén átmehet, vagyis komoly csapatmunka lehet mögötte.
A beszélgetés végére csipetnyi nosztalgiázás kerekedett, hiszen egykor nekünk is voltak remek sorozataink. A csendes visszatekintés közben kicsit leült a diskurzus, de ekkor már egyébként sem volt sok hátra az első részből. Csepregi János megpróbálta még az animációról is kideríteni a meghívottak véleményét, de ez érdeklődés hiányában már igen kurtára sikeredett.
A második részt Szilágyi Zsófia irodalomtörténész vezette, aki mostanában Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig című könyvén keresztül kapcsolódik a sorozatok világához, tudnivaló ugyanis, hogy a regény először napi részletekben jelent meg. Szilágyi munkatársa, Hansági Ágnes hat évvel ezelőtt kezdett irodalmi sorozatokkal foglalkozni, és elárulta, az előző beszélgetésben számos olyan problémát fedezett fel, ami érintette a tizenkilencedik század folytatásos írásait is. Varga Betti egyik kutatási területe a krimi, mely műfajra erősen jellemző a sorozatosság, de mint bemutatkozásában bevallotta, fogyasztóként is meg tud nyilvánulni, hiszen maga is függő. A társaság egyetlen férfi és „nem irodalmár” tagja Gayer Zoltán szociológus, médiakutató volt, aki leginkább azzal foglalkozik, vajon mi a titka a nézők rabul ejtésének.
Szilágyi Zsófia már az elején megágyazott egy filozófiai vitának, amikor a sorozat fogalmába bevonta az egyes művekhez kapcsolódó fórumokat és a Facebook-os ismerősök életének virtuális követését is. A kiterjesztést Varga Betti folytatta a könyvkiadók tudatos gyakorlatával, hogy az életműveket ilyen formában jelentessék meg, arra számítva, hogy az olvasó minden darabot meg akar majd szerezni. Arra is kitért, hogy sok befuttatni kívánt író regényeit már akkor többrészes sorozatként hirdetik, amikor még el sem készült minden darab. Gayer Zoltán igyekezett „visszaszűkíteni” a kifejezést, a „ha minden sorozat, akkor semmi sem az” kitétel megfogalmazásával, ám kevés sikerrel.
Hansági Ágnes felvázolta a folyamatot, amely az első politikai napilapban közölt regény megjelenésétől a filmsorozatok elterjedéséig vezetett, médiumról médiumra vándorolva, majd kifejtette, hogy akármilyen formában is bukkanjanak fel a folytatásos történetek, mindig beszédre ösztönzik a társadalmat. Erre a közösségteremtő erőre példa a Tündérkert részletekben való megjelenése, ami az elit körében is izgalmas vitatémákat szült. Leginkább arra vonatkozóan, hogy ki melyik kortárs közéleti szereplőt fedezte fel a karakterek mögött. Ha lettek volna akkoriban internetes fórumok, bizonyára pezsegtek volna.
A meghívottak külön blokkot szenteltek a krimisorozatoknak, amelyek kapcsán azt a jelentős változást figyelték meg, hogy az egykori múlt-, jelen- és magánszféra nélküli figurákat felváltották azok a karakterek, akiknek nyomozással párhuzamos élete éppen annyira – ha nem jobban – izgatja a nézőt, mint az általuk vizsgált bűnügy. Varga Betti a szappanoperai szálak beszivárgását a krimi világába a Dr. Csont példájával szemléltette. Az irodalom területén Kondor Vilmos Gordon Zsigmondja képviseli az új időket, akinek személyes sorsa szintén érdeklődéssel tölti el rajongóit.
A második rész szereplői sem hagyhatták ki a sorozatok rehabilitációjának kérdését. Gayer Zoltán hazánkban a megvetett státuszból való kitörést a 24 sugárzásához kötötte, amit már az elitkultúra is elfogadott. Hansági Ágnes elmondta, hogy Jókait is lenézték bizonyos körök a – mára klasszikussá nemesedett – folytatásos regényeiért, így kijelenthető, hogy amióta a sorozat megszületett, küzd az előítéletekkel, és az elfogadás-elutasítás problémája mindig jelen lesz. A szemlélet persze már sokkal megengedőbb, amit Hansági azzal magyarázott, hogy szakítottunk a „modernség kényszerképzetével”, miszerint ami értékes, az csak egyszeri és megismételhetetlen lehet.
Ezek a gondolatok zárták az estét, amelynek során ugyan kevés derült ki a címben foglalt kérdésről, több ponton is sikerült azonban érinteni a látszólag egymástól távol álló két terület, az irodalom és a sorozatok világa közti átfedéseket, megerősítve a már egyre jobban elterjedő nézetet, miszerint több részletben ugyanúgy lehetséges értéket átadni, mint egy darabban.
Sorozatok, a jövő irodalma? – Beszélgetés a Szatyor Bár és Galériában, Budapest, 2012. április 26.
Fotók: Nemeh Diána
Az 1800-as évek közepétől az 1900-as évek közepéig kifejezetten divat volt a sorozatírás különböző napilapokban. Ma már kevesen gondolnák, hogy Jókai, Móricz és Dosztojevszkij is sorozatokban jelentette meg több híres regényét. A napi sorozatok sikerének titka, hogy napi elosztásban rövid impulzusokat közvetít az olvasónak, ezáltal fenntartja érdeklődését a sorozat végéig. Az emberek életébe rendszert visz, az újságolvasás napi rutinná válik. Arról se feledkezzünk meg, hogy a sorozat büntetlenül teszi lehetővé a mások életébe való bekukkantást; egy olyan korban, ahol még nem léteztek valóságshow-k, ez különösen fontos szempont. A napilapokban megjelent sorozatoknak kétféle írásmódja van: vagy a kész regényt osztják kisebb epizódokra, vagy egyik napról a másikra íródik a történet. Egy azonban közös: a történetvezetés során a kis narratív struktúrák mindig egy nagy struktúrává olvadnak össze. Hansági Ágnes éles párhuzamot vél felfedezni a sorozatok megítélésének szempontjából Jókai kora és napjaink között. Megint oda lyukadunk ki, hogy nem tudjuk túltenni magunkat az Esmeralda-szindrómán, bár ez évszázados probléma.