E házban lakott Kabos Gyula, olvasom az emléktáblát a Király utca 76. szám alatt. De van még egy másik tábla is: e házban született Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus is. Az acb Kortárs Művészeti Galériát keresem, csöngetni kell.
Belépve a ház udvarába, magával ragadnak a boltívek, szellőssé és hangulatossá varázsolják a falakat a szűk terek. A kiállítótér első két helyiségében fent és lent hat-hat henger, tizenkét fényforrás, a harmadik szobában négy-négy henger található. Sugaraik fölfele törnek, és a mennyezetről lefele. Az első másodpercben nem látok semmit. Sötét vesz körül, szólnak hozzám, de a hang forrását nem tudom azonosítani. Vigyázva kell lépnem, nehogy belebotoljak a kiállítási tárgyakba. Mire megszokja szemem a homályt, látni kezdek, a fénysugarak találkoznak, egymásnak feszülés lent és fent. Akárha egy régi szentélyben lennék, vagy egy jósdában, várom, hogy a jövőről mondjanak valamit a papnők. Nincs kérdés és nincs válasz. A fényképezőgépem csődöt mond, vakuval és vaku nélkül is. Kezdek felszabadultan mozogni. Nem tudom eldönteni, hogy tudatos építkezésről van szó, templomarányról, vagy arról, hogy a kiállítótér szűk, a harmadik szoba még kisebb, mint az előző kettő.
Ködös csatamezőn is lehetnék vagy a Nyolcadik utas a halálban, pókhálós a fény, a tér. Érzem a füstölő szagát, a torokhangon énekelt zenét, a kórust, amely visszafogottan időzik. Fénysugarak, amelyek nem sebeznek, talán lehetnének Jedi-kardok, de nem látok harcost, Darth Vadert sem. Egy térben vagyunk, ahol a tájékozódási pontok csak a falak, ám azok is eltűnnek, szabadban mozgunk, falak nélküli oszlopcsarnokban. Szókratészre gondolok, talán ő is így merengett a világ sorsa felett esténként, kételkedve a jósdákban hallottakban. Delphoi messze van, de elfog annak érzése, ennyire el tud bizonytalanítani a fény, a lecsavart világosság, a füst, amely valahonnan árad. Érvényes még ma: Ismerd meg önmagad! Változtass magadon, és változni fog sorsod is. Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is.
Kabos és Wigner mit szólna hozzá, ha ők is láthatnák a fénypászmákat, amelyek nem világítótornyok világosságát mutatják, éppen ellenkezőleg. Itt nincs partközel, itt nincs part sem, a fény lesz folyóvá, benne vagyunk a folyóban, nyakig vagy állig. Szindbád hajózik, nem tudja, merre. Az egészben az a groteszk, hogy levegősnek látjuk az oszlopcsarnokot, de itt nincs levegő. Hová süllyedünk, vagy hová emelkedünk? A bizonytalanság, hogy nem tudjuk, hol is vagyunk, hol van kelet és hol van nyugat, fény van, de nincs napunk, amely határozott irányt szabna mozgásunknak, reményünknek, valahol felkel, valahol lenyugszik a nap. Örökös éjszakában vagyunk, bolyongunk, akár a tábori marsall, Schwarzenberg a mezőkeresztesi csatában, aki eltévedt a leszálló sűrű ködben.
Hosszan nem lehet bírni a füstöt, a félvakságot, de járok és kelek. Kabos Gyula talán most is nevetne: „a szüleim irigylésre méltó, józan gondolkodású emberek voltak. Érthető, hogy engem is becsületes, reális pályára szántak. Könyvelőt akartak belőlem képeztetni.” A virtuális oszlopcsarnokban jelen van a szabályosság, harmónia, tökéletesség. Egybevágó elemeket látunk, fent és lent. Porticus városában vagyunk. Talán Atlantiszon. Nincsenek lépcsők, nincs tető, nincsenek díszek, nincs magaslat. Az oszlopok egybeolvadnak, de nem falként merednek ránk. Szabad a tér. A mértékegység az emberi láb. Járjuk körbe az oszlopokat, Goethe után szabadon. Avassuk élővé, amiben érezzük az életet.
Mátrai Erik Porticus című kiállítása 2012. június 1-ig tekinthető meg Budapesten, az acb Galériában.
