Rajzol, fest, fényképez, lightboxokat, térplasztikákat, objekteket, video-műveket, installációkat készít, vetített, színes fényekkel kísérletezik – olvasom a művészről. Ezek után arra számítottam, hogy Porticus címmel Mátrai Erik pazar, színes fényinstallációját fogom látni az acb Galériában. A kiállítóhely polgári lakás a Király utcában. Az épület Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus szülőháza. Ő vezette be a szimmetria-fogalmat a fizikába. Szelleme ott bujkál a falak között.
Az előszobából betessékelnek egy sötét helyiségbe, jelezve, hogy még két szomszédos szoba tartozik a kiállításhoz, majd magamra hagynak. Feketeség és sok kis fehér fény. Apró pontokból világítanak. Nem is pontok, nyílik ki lassan a szemem, inkább fénynyalábok. Mozdulni se merek, hova lépek, mibe botlok. Szerencsére nincs klausztrofóbiám, de sötétben mindig nehezen tájékozódom. Érzékelem, hogy füst száll, forrása rejtett, de mégsem fog el a menekülési kényszer, bár kissé szédülök. A zene is ráerősít a titokzatos hangulatra. Lassan szokja szemem a sötétet.
Rádöbbenek, oszlopcsarnokban vagyok. Csak éppen kő, tégla, márvány nincs sehol. Az oszlopokat nem időben elmálló anyagból, hanem fényből építették. Nem is akárhogyan. Fényoszlopok hajszálpontos találkozásából. A padló irányából és a plafonról tizenkét kis nyílásból indulnak a fénysugarak, hogy találkozhassanak pontosan középen, majd összeolvadjanak, szentéllyé alakulhassanak. Egy virtuális Akropoliszon járnék? A látvány monumentális, mégis puritán. Nincsenek színek. Mindegyik oszlopot tizenkét fénypászma hozza létre, ami nem lehet véletlen. A tizenkét állatövi jegy? Az Olümposzon tizenkét főisten lakott, Jézusnak tizenkét apostola volt és Izrael törzse Jákob tizenkét fiától származik. Vagy csak a tizenkét hónapra történik utalás? Ha ismerjük a művészt és korábbi munkáit (például a fényoltárt), tudhatjuk, hogy foglalkoztatja a transzcendencia tapasztalatának megragadása, közvetítése.
Belépek az oszlopok közé, körülölelnek porticusként. Nem támaszkodhatom nekik, de félnem sem kell, hogy rám dőlnek, agyonnyomnak. Még Sámson ereje is kevés lenne, hogy romba döntse. Kezem a fénypászma találkozási pontját keresi, melyik jön föntről és melyik lentről. Így magam is része leszek, építőköve a virtuális oszlopnak. Átléphetek rajta. Nem érzékelem a határokat, és nem tudok nem a magasba nézni. A feltörő fénynyaláb lebegése kozmikus élményt nyújt, a megfoghatatlant, amit szemünkkel mégis láthatunk. A fényt, ami nélkül nincs élet. Fényoszlopok, kariatidák nélkül is az égboltozatot tartják, és szakrális tartománnyá alakítják a befogadott teret. Kegyhely ez az elmélyülésre, ahol a figurális megidézése absztrakt térélménnyé válik tudatunkban.
A másik két szobában is ugyanez a látvány fogad, bejárva azokat, nem látni, merre van a jobb és a bal. Mégsem keltik félelmetes labirintus érzését, itt sincsenek átléphetetlen falak, ha a kijáratot nem is egyszerű megtalálni.
Az udvaron fejbe vág a májusi napfény. Nem tudok a napba nézni. Oszlopot látok, fémből, rozsda rágta, mint egy kóros daganat húzódik a hajdani pompás épület udvari homlokzatán. Szemétledobó lehet, vagy már az se, mert használhatatlan. Ez már nem a virtuális világ. Visszakívánkozom a fényoszlopokhoz, amit nem emészt rozsda. Porticus, oszlopsor, benne van a porta szó is. Kapu. Nyitva van.
Mátrai Erik Porticus című kiállítása 2012. június 1-ig tekinthető meg Budapesten, az acb Galériában.
