4.
– Gül Baba – szólt Buda városának őre az elöljárók parancsára –, annyi itt a kertész és a rózsa, hogy csordultig van a város – és átnyújtotta a vörösborral teli edényt, nagyot kacagva a csöndes emberen. Ekkor ő egyetlen lendülettel kiöntötte a bort a földre, és rózsák magjait szórta a korsóba, majd visszaküldte az őrrel a város vezetőinek.
– Ki küldte ezt nekünk? – kérdezték.
– Gül Baba áll a kapuban – válaszolt az őr. – A csordultig telt boros korsót… íme, mind kiöntötte, rózsamagokat rakott helyére, és nektek, bölcs vezetők, így küldte vissza. Tudjátok, hogy mit jelent ez?
– Tudjuk – felelték. És Gül Baba ezentúl minden rózsa kertésze lett, és minden kertész rózsája. Bármerre járt, bárhová vitte a harmadik illat kutatása.
5.
– Mondd, Gül Baba – szólt a legifjabb dervis a budai rendből –, honnan jött hozzánk a mester, akit tebenned tisztelünk?
– Onnan jöttem, ahová érek – mosolygott válaszában a szent. – Jöttem Bulgáriából és jöttem Bagdadból, jöttem Anatóliából és jöttem Perzsiából, jöttem Lhászából és jöttem az eget érintő Himalájából.
– Mondd, Gül Baba – szólt a legifjabb dervis a rendből –, néked nincs olyan város sehol a földön, amire azt tudnád mondani: haza?
És Gül Baba a szívére mutatott.
6.
– Csonkabég lányát? – kérdezte újra mesterem a vénséges vén öreget a szigeten.
– Csonkabég lánya nem emlékezett rá, hogy ki volt valójában. Már sok-sok éve épült a kertem, tudtam, hogy közel vagyok rózsáim által ahhoz, amit kerestem. Néha loptak tőlem magyar és török fiúk is. Ha meg el akarták ítélni őket, segítségükre én magam siettem. A vágyak kútja betemethetetlen. Ha követ dobunk belé, csak mélyebb lesz, ha rózsát, illatos. Így védtem őket – tolvajokat, hiszen valaha réges-rég én magam is tolvaj voltam.
– Tolvaj voltál, te, Rózsák Atyja?
– „Az ember megszületik és felnő, közben elfelejti, ki mindenki volt már. Az együttérzés erős fegyver, mely jól fog önmagunk butaságán. Ezt jól jegyezd meg!” – Ezt mondta nékem, jól emlékszem, s nem árt, ha te is jól megjegyzed! – mosolygott rám mesterem, tudva tudván, hogy mily gyorsan ítélkezem. – De nem hagytam akkor sem annyiban, hogy mit keresett, újra kérdeztem. – Kerestem az illatot. Azt és csak azt az illatot! Az Ő illatát! Aztán egy napon meglátogatott régi barátom, aki kemény harcos volt, a derviseim és a rózsák ott forogtak szép Budavár szép dombján, ragyogó nap volt. Kíséretében ott volt a lánya, addig kalitkában nevelt fülemüle, illatáról tudtam, hogy újra ő az.
– Újra?
– Elfelejtjük, ami volt rég,
Aki látott mégis újra láthat.
Titokra titok rejti a választ.
– Aha… – mondtam kisfiú fejjel, de bevallom semmit sem értettem ebből.
– Először csak illatából tudtam, hogy ő az újra, annyira más volt, annyi idő telt
el. Biztosnak kellett lennem. Vártam, amíg lehetett, s akkor jött a hír, a híres dervis, a harcos dervis a Portáról városunkba érkezik, jön Kel Baba, janicsárok jó barátja, szpáhiknak harcban igaz társa. Nem késlekedhettem, de Csonkabég ekkor már harcra készült, jöttek már Budára a németek, ahogy a versben van, minden szóról-szóra úgy történt, talán kicsit sötétebb is volt, rosszabb is volt.
– Szerelmes voltál Csonkabég lányába?
– Több volt az szerelemnél, fiam… szerettem. Kel Baba úgy szimatolt a városban, mint aki sejti, mint aki tudja, hogy az illat ott van. Újra megjelent, s mindketten a közelében voltunk.
– Az illat megjelent?
– Igen, fiam, az illatok is megnyilvánulnak, mint az Ő akarata. Talán nincs is nagyobb megnyilvánulása, mint az illata. Nem ismerhető föl jobban semmi másban, mint abban az illatban, amit már ezer éve kutatok.
– Ezer éve, Rózsák Atyja?
– Vagy régebb óta. Az évek összefolynak, csak arra emlékszem, hogy mikor Csonkabég lányát a kalitkából kikértem, Kel Baba felrobbantotta a palotát, s az ellenség beözönlött Budára. A lányt elrejtették szem elől, én még néhány titkos és lopott rózsamagot a kertemből felmarkoltam, s a Dunán a Vaskapuig meg sem álltam. Néhány dervisemmel az éj fátyla alatt érkeztem a szigetünkre. Így kerültem Ada-Kaléra, drága fiam.
– Lopott?
– Nos, igen… – elpirult a Rózsák Atyja. – Annyi minden voltam, addig kerestem… Rózsamagokat az elzárt kertekből Bolgárföldön loptam.
(Weiner Sennyey Tibor Gül Baba című könyve a Kelet Kiadó gondozásában jelenik meg a 2012-es Ünnepi Könyvhétre. Szerkesztette: Sári László, illusztrálta: Szarka Fedor Guidó).
Érdekes figura a pécsi Idrisz Baba. Evlia csak annyit tud róla, hogy “az 1000. esztendőben élt, s az öregek többféle csodáiról beszélnek.”131 Megerősíti őt Ibrahim Pecsevi is, aki személyesen ismerte a szentet: “A mi városunkban, a gyönyörű Pécsett ekkor egy Idrisz apó nevű jövendőmondó volt, kinek néhány csodatétele nyilvánosságra jutott….”132 Elbeszélése szerint Idrisz baba 1592-ben még életben volt, s halála után türbét (kupolát) emeltek sírja fölé. Pecsevi egyéb érdekességeket is tartogat a számunkra. Szerinte Idrisz Babát és Haszán boszniai pasát baráti szálak fűzték össze. “Ő (ti a pasa) az apóval ismerős volt, és teljesen jó véleménnyel volt felőle.” A pécsi szent a következőket kívánta neki, midőn hadjáratba indult: “Bárhova megy, szerencsés lesz, a szentek lelkei segítik őt, sőt a felséges Isten kegyelmének közvetítője, Ali is vele lesz és katonaságával.”133 Nem hangzik éppen ortodox muszlim szájába illő áldásnak. A szentek emlegetése még csak hagyján, de hogy az isteni kegyelem közvetítője Ali, s nem Mohamed… Ez az enyhén síizmusba hajló felfogás a bektasi rendre volt jellemző. Sírja a városon kívül, babának hívják, jó kapcsolatban áll a katonasággal, heterodox nézeteket vall… Azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy emberünk bektasi dervis volt.134 Arra, hogy türbéje körül kolostor alakult volna ki, nincs adatunk.