Angela Carter Esték a cirkuszban című regénye 1984-ben jelent meg Angliában, és még abban az évben meg is nyerte a James Tait Black Memorial díjat. Az író-újságíróként dolgozó és egyetemen is tanító Carternek addigra már számos regényét és egy novellás kötetét is publikálták hazájában, két művéből filmet is készítettek (a magyarul is olvasható Farkasok társaságát a híres ír rendező, Neil Jordan vitte filmre).
Számos írását, így az Esték a cirkuszbant is nemcsak színpadra vitték, de az utóbbi könyve inspirálta a brit elektropop énekesnő, Bishi 2007-ben megjelent azonos című (Nights at the Circus) bemutatkozó albumát is. Angela Carter 1992-ben bekövetkezett halálakor a mágikus realista Salman Rushdie az írónő műveit páratlannak és rivális nélkülinek nevezte; Carterre pedig nemcsak írónőként, de varázslónőként is tekintett. Művei egyszerre szippantják be és repítik a mesék, csodás lények birodalmába az olvasót, miközben nagyon is tudatosan foglalkoznak a történelemmel, a nők helyzetével, reflektálnak a társadalmi igazságtalanságokra és a társadalom peremvidékén élőkre. Az írónő életművében kiemelkedő szerephez jutottak a nép- és tündérmesék, melyeknek nemcsak fordítója, hanem újraértelmezője is volt, olyan „tiltott” témákat vizsgálva rajtuk keresztül, mint a pornográfia, a szexuális fétisek, a vérfertőzés, az erőszak vagy a kannibalizmus. Írásai műfaji kategóriák keveredése mellett számos irodalmi irányzat beszédmódját, így a posztmodernizmust, mágikus realizmust és a posztfeminizmust sűrítik egybe.
Az Esték a cirkuszban magyar fordításának fontos jellemzője a hibátlan, gondos fordítói munka mellett a könyv végén található jegyzettár. Carter művének ugyanis egyik fő vonása az intertextualitás: a könyv bővelkedik társadalmi, irodalmi, történelmi utalásokban, melyek Bényei Tamás aprólékos jegyzeteinek köszönhetően mindenki számára hozzáférhetővé válnak. Számos mítosz is megjelenik a regényben Léda és a hattyú történetétől kezdve a keresztény vallás mitológiáján keresztül az ausztrál őslakosok „álomidejéig”.
Noha a könyv borítója erre nem hívja fel a figyelmünket, a határok elmosódása, megkérdőjelezése az Esték a cirkuszban című regényében és főhősnője, a légtornásznő Fevvers személyében is központi helyet foglal el. A borítón megjelenő nőalak a regény főhősnőjének szoborszerűségét, befejezettségét hangsúlyozza, de hiányzik belőle a kétely és a bizonytalanság. Pontosabban: ami a köldök nélküli, de állítólagos szárnyakkal rendelkező artistanő mottójára −,,Valóság vagy fikció?” (8.) − hívná fel az olvasó/néző figyelmét. A kép inkább hasonlít az 1930−40-es években készült cirkuszos filmek világára és főszerplőnőire: elsősorban Marlene Dietrich A kék angyalban alakított híres femme fatale szerepét idézi fel, de képisége eszünkbe juttatja Charlie Chaplin A cirkusz című filmjét vagy éppen Marcel Carné Szerelmek városát.
Az előbb említett művek főszereplőnői és Fevvers között a legfőbb különbség nemcsak a regény hősnőjének csodalényként való esetleges meghatározásában rejlik, hanem Fevvers testiségének hangsúlyozásában is. A zavarban lévő olvasó és a szintén zavarodott fiatal újságíró, Jack Walser figyelme egyszerre röpköd aközött, hogy Fevverst Szárnyas Győzelemistennőként, a Halál Angyalaként, Cupidoként vagy ,,tenyeres-talpas trampliként” (23.) lássa. Mi több, Fevvers testiségének és öltözőszobájának leírásában olyan erőteljes képiséggel és érzékiséggel találkozunk, hogy nemcsak szemünk előtt látjuk, de Walserhez hasonlóan szinte érezzük is a Fevvers-esszencia egyik alkotóelemét: az erőteljes lábszagot (10.).
Fevvers öltözője a három részre tagolódó regény első, London című fejezetének színtere, és egyszersmind annál több is: a kaliforniai születésű Walser, akinek „szemében a kételkedők hűvös szürkesége dereng” (12.), itt készít interjút Fevversel, melynek célja, hogy leleplezze a légtáncosnőt, és mindezt megírja A világ nagy átverései címet viselő cikksorozatában. Ugyanakkor az öltöző heterotopikus térré válva az átváltozás és az olvasás, a beavatás tere is, mely a regény szerteágazó szimbólumrendszerének egyik fontos elemeként jelenik meg. Ez az a tér, ahol nagyon erőteljesen jelen van a megfogható, reflektált (a tükrök szimbolikus jelentést sugallva nemcsak itt, de a regény folyamán számos helyen megjelennek), anyagi világ, a látványosság. Ám mégis úgy tűnik, hogy ,,kizökkent az idő”: a Big Ben órája a kelleténél többször üti el az éjfélt, és mindenféle apró megmagyarázhatatlan dolgok történnek, melyek összezavarják a szkeptikus Walser gondolatait. „lehet, hogy az agyam máris kezd buborékokká olvadni, gondolta Walser, de szinte esküdni mernék rá, hogy egy halat láttam, egy kis halat, heringet […], de ficánkolt, és élt, ahogy belecsusszant a kádba, amikor Lizzie beleborította a kancsót.” (29.)
A regény ezen pontján azonban úgy tűnik, még jobban kettéválasztható a valóság és fikció tere, mely leginkább a könyvben is fontos szerepet képező repülés és a földtől, a realitástól való elrugaszkodás analógiájával írható le. Ahogy Fevvers történetének mesélésébe kezd, Walserrel együtt az olvasó is belegabalyodik az artistanő világába, de itt még az újságíró kételkedő kérdései időről-időre visszarántanak a földre: ,,mintha a légtornásznő szeme két kínai szelence volna, mintha befelé mindkettőből új világ nyílt volna, aztán abból még egy és még egy és így tovább, világok végtelen sokasága; e két feneketlen katlan ugyanakkor hihetetlen erővel vonzotta magába, s Walser úgy érezte, mintha ő maga is valami ismeretlen küszöbön állna” (45.). Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy Fevvers tojásból kelt ki, és miután hű társnője, Lizzie magához vette, Nelson mama bordélyházában előbb cupidóként volt jelent, majd Szárnyas Győzelelmistennőként szolgált a férfitekintetek tárgyául. A főszereplőnő első repülésének tapasztalata egyszerre hihetetlen és nagyon is meggyőző, nem csak a közvetlen hangnem miatt, de a számos apró részletnek is köszönhetően, melyek a repülés megvalósításának fizikai, aerodinamikai nehézségeivel foglalkoznak. Majd szerencsétlen körülmények következtében Madame Schreck házába kerül, mely a ,,Női szörnyek múzeumaként” működik, és ahol számos, tündérmesékből is ismerős, csodás lénnyel találkozhatunk, például Csipkerózsikával, Pókhálóval, Csodalánnyal vagy a száj nélküli Toussainttel.
Fevvers tovább folytatva elbeszélését abba is beavat bennünket, hogyan szegődött el Kearney ezredes Birodalmi cirkuszába, és vált világhírű légtornásznővé. A regénynek ezen a pontján már Walserrel együtt olyannyira belekeveredünk Fevvers életének forgatagába, hogy mire a Szentpétárvár fejezethez érkezünk, amelyben az újságíró fiú is a cirkuszhoz szegődik, az artistanő identitásának mibenlétét megkérdőjelező gondolatok egyre inkább elhomályosulnak. A történet olyan erős intenzitással vonultatja fel lebilincselő élettörténeteiket felvillantva az újabb és újabb szereplőket, hogy az olvasónak nem marad energiája a kételyeivel való foglalkozásra. Noha még mindig Fevvers és Walser kapcsolata áll a középpontban, ebben a fejezetben jobban előtérbe kerülnek a cirkusz más szereplői: az Abesszin hercegnő, Mignon, Monsieur Lamarck művelt csimpánzai, a tigrisek, a Nagy Buffó és a többi bohóc vagy a jövendőmondó kismalac, Szibilla.
Szentpétervárral a történet belsejébe kerülünk. Ez a város (és ezen belül is a cirkusz) az a karneváli tér, ahol elmosódnak a határok, felcserélődnek nem csak a nemi, de az emberi-állati szerepek is, megkérdőjeleződik a legalapvetőbb dolgok természetessége, így a varázslat és realitás olyan mértékű keveredése jön létre, amelyben már nincs minek visszahúznia a talajra Walsert és az olvasót. ,,Szentpétervár, a dátumelválasztó vonal városa, a tetvek és az igazgyöngyök paradicsoma, amely egy kifürkészhetetlen ábécé mögé rejtőzik: szemet gyönyörködtető, rothadó, olvashatatlan város” (152.) A cirkuszi kavalkád a bohóclét leírásában és a bohócok táncában tetőzik, mely egyben a regény kulcsfontosságú része. Noha a Bohóctanya lakóinak leírásában megjelennek mindazon tulajdonságok, melyek olyan népszerűvé teszik a figurát a 20. századi művészetben, Carter bohócai azonban nemcsak egyedülálló módon boncolgatják az emberi identitást, hanem arra is felhívják a figyelmet, hogy a bohóc egyszerre jeleníti meg ,,Krisztus képmását” (183.) és az átlagos emberi sorsokat. ,,Az ember nem akar bohóc lenni, gyakran csak olyankor választjuk ezt, ha már minden más csődöt mondott. Ha valaki benézne a fehér tojásfesték áthatolhatatlan maszkja mögé, olyanoknak az arcvonásaira lelne, akik valaha büszkén tették magukat közszemlére. A fehér álarc alatt ott rejtőzhet példának okáért az aerialiste, akinek idegei felmondták a szolgálatot; a lovas akrobata, aki eggyel többet bukfencezett a kelleténél” (183.). A bohóc személyében tehát egyszerre rejlik saját maga felépítésének szabadsága és kiüresedésének, megszűnésének veszélye.
Hasonló lételméleti problémákkal kell szembenéznie Fevversnek a könyv Szibéria című zárófejezetében, ahol egy vonatszerencsétlenség következtében elszakad Walsertől, és Lizzivel a fiú keresésére indul. Ebben a részben ismét előtérbe kerül Fevvers és Walser: jobban megismerjük a légtornásznő lelkivilágát, miközben Walser racionális énje a baleset következtében felfüggeszti működését, és csak az érzelmek, az érzéki benyomások éltetik. Szibéria mint a kietlen puszta és a havas táj tere nemcsak az Ószövetségből ismert mózesi pusztai vándorlás történetére emlékeztet, de Fevvers számára ez a saját egzisztenciális elbizonytalanodásának tere is. Távol a társadalom építményeitől, közönségtől, szerelmétől itt nincs, aki visszatükrözze és megmondja, hogy ki is ő valójában: nem eszik, egyik szárnya eltörik, tollainak és hajának színe kezd kifakulni. Az érintetlenül csillogó havas, fagyos táj Fevvers saját maga általi tableau vivantként való bebörtönzésének veszélyére is utal, arra, hogy a regényben szereplő tigrisekhez hasonlóan ő is belefagyhat saját tükörképébe. Ugyanakkor a hó az újrakezdés és önnön vágyai felfedezésének lehetőségét hordozza. A cirkusz erőművésze is itt válik puszta izomkötegből érző lénnyé; a sámánok közé bekerülő Walser pedig a szerelem és az élet szerencsétlensége hatására több lesz, mint egy ,,kaleidoszkóp, amelyhez valaki hozzábiggyesztett egy tudatot” (13.). A regény végére már minket sem az érdekel, hogy valóság volt-e vagy fikció, amibe belekeveredtünk, csak azt sajnáljuk, hogy vége van, és annak örülünk, hogy egy csodálatos élmény részesei lehettünk.
Angela Carter: Esték a cirkuszban, fordította Bényei Tamás, Magvető, Budapest, 2011.
