Öngyilkosok tréningszobája

Szociális problémák és végső megoldások RPG-formátumban. A fiatal lengyel rendező, Jan Komasa sikerfilmje a virtuális világ mélyén rejlő fekáliáról beszél. A cyberspace kínálta protézisekről és pótmegoldásokról. Arról, hogy – valódi emberi kapcsolatok híján – milyen piszok nehéz dolog a talpra állás.

A sztori egészen egyszerű. Dominik (Jakub Gierszał) tehetős menedzser-szülők gyermeke, egy  klasszikus, menő tini-figura, akire kapásból azt mondanánk, hogy minden rendben van körülötte. Talán túlságosan is rendben, hiszen az elitgimibe is házi sofőr fuvarozza. Divatos szerelésben, afféle minta-emóként flangál az éjszakában. Közben eszes, értelmes srác, a közelgő érettségivel sincs láthatóan semmi gondja, sőt a csajok is ragadnak rá. Szüleivel viszont – akik két míting és üzleti tárgyalás közt jó, ha fel-felszusszannak – inkább csak tőmondatokban kommunikál. Azok meg legfeljebb a jövőjét tervezik, majdani karrierjét egyengetik. Másról lényegében nem is szól a családi élet.

Aztán történik valami, ami kibillenti egyensúlyából Dominikot, s amitől az egész film sodrása is megváltozik hirtelen. Az érettségi partin elcsattan egy csók, persze félig-meddig heccből, fogadásból. Dominik sokak szeme láttára smárolni kezd az osztály másik szépfiújával. Mindezt, noha csak pár másodpercig tart, kamerás okostelefonok sokasága rögzíti, másnap pedig már boldog-boldogtalan posztolja, megosztja, linkeli, lájkolja és kommentálja.

Először csak egy-két gejzírszerűen feltörő hisztinek lehetünk tanúi, aztán a főszereplő fokozatosan elvonul, majd végleg kimarad az iskolából. Innentől kezdődik a gyerekszobába zárt téboly, a lassú, szakaszos leépülés, amit Gierszał hátborzongatóan hiteles alakítása fantasztikusan ad vissza. A srác az internetre menekül. Rossz helyen, rossz időben rákattint egy véletlenül elmentett linkre, majd hirtelen egy rejtélyes csetszobában találja magát. Ettől fogva lényegében a számítógép képernyőjén pereg az élete. Kapcsolatba lép egy lánnyal – bizonyos fokig sorstársával –, aki lassanként egyre szorosabban próbálja a fiút magához, saját nyomorúságához láncolni.

Amikor a monitoron először megjelenik a homályba burkolt maszkos arc, a webkamera által  kitárulkozó „túloldal”, az szerintem a horrorok horrorja. Közben sehol semmi vér vagy félelemkeltő hangeffektus. Egyelőre legalábbis. Szerintem pont ez a film egyik fő erénye. Apránként, intelligensen és hatásosan – sokszor brutálisan hirtelen snittekkel – adagolja és vegyíti a mindennapok játékfilmbe illő, lassan hömpölygő, már-már sablonos elemeit, a legborzongatóbb momentumokat és az embert próbáló, kimondottan durva közelképeket.

Dominik lassacskán el is merül az online világban. Mindez képileg, dramaturgiailag is egészen hatásos: hosszú, szivárványszínekben lüktető szekvenciák villannak be, ahogy a fiú egyre mélyebbre süllyed a hívogatóan tarka kibertérben. Atlétatermetű hősök, orkok, ilyen-olyan robotlények, szuperlányok és szuperfiúk elkülönített birodalmát látjuk, egy animált online-látványvilágot, amely időről-időre, egyfajta párhuzamos síkként a filmvászon szerves részévé válik. Zártkörű fórum ez, tagjai napi feladatok, apró kis lépések útján közelítgetnek az egyedüli, végső célhoz: az öngyilkossághoz. Nicknevek és fantasy-karakterek mögé bújt testi-lelki nyomorékok, szociofób, depresszív, gyógyszerfüggő fiatalok, akik kölcsönösen hergelik, erősítik és manipulálják egymást.

Persze van a filmben jó néhány erősen didaktikus és eldolgozatlan szál is, például a bágyatag pszichiáternő esetlen karaktere, aki elbeszél a dolgok mellett, s csak arra jó, hogy kiosszon pár adag tablettát. Vagy a cselekményszövés következetlenségei, hogy például a szülők csak hetek elteltével szaggatják ki drótostul-csavarostul a falból a modemet, így próbálva elvágni fiukat új, digitális otthonától. Kimondottan ellenszenves szerep jut a minisztériumi tanácsos apukának, akinek fogalma sincs, hogy hol jár, milyen közegben mozog a fia. Amúgy a film során egyetlen alkalommal látjuk őt igazán „foglalkozni” gyerekével: a formatervezett kanapéba süppedve egymás mellett nyomkodják a játékkonzol gombjait, a böhöm nagy képernyőn pedig nagyban fut egy first person shooter zombiölő missziója.

A film kimondottan eltalált, józan keveréke a látványos, követhető, nem túl sok szálon futó játékfilmnek, és a megrázó, zsibbasztó, minden mozzanatában autentikus, dokumentumerejű drámának. Mindez okosan vegyítve az animált valósággal, a meseszerű epizódokkal. Szerencséjére válik, hogy nincs túlrendezve, túlcizellálva. A szemünk előtt végbe menő kóros elváltozás azért is lesz hihető, sőt átélhető, mert nem valami elvont, hermetikus artmozi-világban, nem is a mélyszegénység talaján, hanem a szürke jelenben, – a szürkéskék szűrőknek köszönhetően ténylegesen is hideg, acélos-ezüstös színvilágban –, a nagyvárosi mindennapok fokozatosságában bontakozik ki, és fajul aztán szomorú végletekig. Érdekes párhuzamokat eredményez az is, ahogy Dominik perspektívájából szemlélve egyre több kontúrt kap a távoli lakótelepen élő nevenincs tinilány, az öngyilkosjelölt sorstárs sivár élete is.

Amikor meg egy-egy jelenet teljes egészében, szabadon kifut, az őrjöngés, a paroxizmus, a bomlófélben levő elme spekulációi, apuka-anyuka szétesőben levő magánélete tárulnak elénk. Az utolsó másodpercek, amelyek szinte garantáltan libabőrös állapotba juttatják a nézőt, egy szomorúan frappáns vizuális kerettel zárulnak. A végső képsorokat egy videomegosztó portálon láthatjuk felvillanni, miközben már a színészek névsora fut. A háttérből még áttetszik a weboldal layout-ja, s mielőtt elsötétül a mozivászon, hallunk néhány pittyegő lájk-gombot és klikkelést.

Öngyilkosok szobája (Sala Samobójców), 2011. Írta és rendezte: Jan Komasa. Főbb szereplők: Jakub Gierszał, Roma, Gasiorowska, Agata Kulesza, Krzysztof Pieczynsky. Forgalmazó: ITI Cinema. (A filmet a XVIII. Lengyel Filmtavasz keretében, 2012. április 22-én vetítették Budapesten.) Fotók: © Studio Filmowe Kadr & ITI Cinema.