Titanic: törölve

A Transformers és a G.I. Joe után a Hasbro kifogyott a játékfigurákból, úgyhogy aprócska pálcikákkal játszható logikai játékából, a Torpedóból kerekített földönkívüli-invázós látványorgiát. A Csatahajó buta film, de van valami bája, amiért mégsem lehet rá annyira haragudni, és amiért még az idétlen mellékszereplőket vagy a dramaturgiai bakugrásokat is el lehet neki nézni, ha épp jó napunk van. Aki a Transformers-folytatásoknál sem hőbörgött, akár még rosszabb napjain is megnézheti.

A film előzetesei világossá tették, hogy itt zúzás lesz zúzás hátán, a megalkuvást nem ismerő haditengerészet bátor katonái és a menő páncélt hordó erőszakos gyarmatosításba kezdő E.T.-k között. Én azzal az elvárással ültem a vetítővászon elé, hogy ezeken a lövöldözős-robbantós szcénákon ne aludjak el úgy, mint a Transformers sokadik sivatagi jelenetén. Mondhatjuk tehát, a mérce igencsak alulra került, de annál kellemesebben csalódtam. A Csatahajó első negyven percében például semmi akció nincs. A film a karakterépítésre szánja ezt a részt, ami nem épp döcögésmentes, de legalább van.

Channing Tatum, Daniel Craig vagy Ryan Reynolds helyett Hollywood most a legújabb sztárjának szánt Taylor Kitsch-csel próbálkozik, de ezek a felülről jövő döntések nem igazán működnek, úgy tűnik, a kasszarobbantó filmcsillagokat egyelőre még mindig a közönség választja. Taylor már bukott a John Carterrel, és valószínűleg bukni fog ezzel a filmmel is. Amerikán kívül csaknem ismeretlen a neve, de a kudarcok után talán forgat majd néhány jó filmet is, mert a képességeihez nem fér kétségünk. Taylor pimasz karaktere leginkább egy tizenévesével vetekszik, állandó összetűzései felettesével, társaival és testvérével néha már fárasztóak, nemkülönben az, hogy a főnök lányával is úgy bájcseveg, mint a legnaivabb szerelmes kamasz. Ebből a szempontból a Csatahajó nagyon félrelőtte célcsoportját, mert azok inkább tizenhaton felüli férfiak lehetnek. Ennek tükrében Rihanna szerepeltetése is furcsa döntésnek tűnik, aki egy taszítóan férfias szerepben tűnik fel, és félbolond apjától idézget – mintha nem jelentené ki minden negyedik elmeháborodott, hogy az UFO-k így és úgy. A másik kötelező mellékszereplő egy kicsit idétlen, szétálló fülű, értetlenkedő katona, akit nem biztos, hogy a haditengerészet is jó szemmel nézett, mert ha tényleg ilyen flúgosok dolgoznának a seregnél, akkor lenne miért félnünk. Ettől függetlenül a film azért erőteljesen demonstrálja, hogy a haditengerészetnél milyen kúl az élet. Ha teheted, jelentkezz te is!

A  hős jellemfejlődése végül is abban nyilvánul meg, hogy megtanul felelős vezetőnek lenni, és a fináléban megkapja a csillogó kitüntetést, mellé meg a szokásos jó nő kezét. Az pedig ekkor már senkit sem érdekel, hogy esetleg gyászolhatna is a halott bátyja miatt. Taylor viszont annyira megnyerő arc, hogy a szerepének minden butaságát hajlandóak vagyunk elnézni. A  kötelező bögyös-szőke barátnő játékával sincs különösebb baj – nemcsak, mert szépen himbálóznak futás közben a mellei, hanem mert van neki rendes mimikája is, de tényleg! –, csak túl átlagos ahhoz, hogy új Megan Fox legyen belőle. Van még néhány „egyjelzős” mellékszereplő, de közülük csak Liam Neesont említem, akinek mindig jól állnak ezek az apa-karakterek. Karizmájával most is szétfeszíti a vásznat. Bár nem szerepel sokat, pár szavas mondataival a legjobb gegeket mégis ő szállítja.

A buta karaktereket kikukáztuk, jöjjenek a buta jelenetek. A film mintha nem bízna a nézőiben, és miután Tokióban több tízezer ember halálát okozza egy földönkívüli objektum, a kerekasztalnál ülő fejesek, politikusok és tábornokok a biztonság kedvéért visszakérdeznek még egyszer, hogy akkor ezek tényleg földönkívüli objektumok? Pozitívum azért, hogy most nem New Yorkot robbantják víz alá, hanem egy másik nagyvárost, és a hazafias flották sem csak amerikaiakból állnak, hanem nemzetközi összefogásnak vagyunk szemtanúi. A film tele van japánokkal, akik Pearl Harbor után most ismét Hawaii lebombázására kapnak parancsot, csak ezúttal az amerikaiaktól. A szituáció humorát szerencsére a készítők sem hagyták figyelmen kívül. Megtudjuk még, hogy az óceánon pár méterenként vízszintmérő bójákat találunk, úgyhogy radar nélkül is lehet torpedósat játszani. Az is szemet szúrhatott egyeseknek, hogy a haditengerészet nyolcvan fölötti veteránjai még nyugdíjas éveiket is a seregnél töltik, minden percben készen állva a haza hívószavára, úgyhogy rájuk még a legnagyobb világégések alkalmával is nyugodtan számíthatunk! Ez nyilvánvalóan valami tisztelgés akart lenni, mint a TF3-ban Buzz Oldrin szereplése, őszintének ez sem őszinte, de legalább nem olyan érdektelen.

Az ufókról időközben megtudjuk, hogy valamiféle ökoterroristák, akik az élőlényeket nem – így az embert sem –, csak a mesterségesen előállított tárgyakat, építményeket teszik a földdel egyenlővé. Hogy a természetet miért nem pusztítják, azt nem tudjuk meg, de úgy látszik, a piros náluk is a tiltás színe, a zöld pedig az oké-kategória. Buta űrlényes filmhez híven most is kiderül: ha hozzáérünk egy UFO-hoz, akkor garantáltan baljós látomásokat fog megosztani velünk. Nem baj, legalább a G.I. Joe páncéljuk (bár a számítógépes játékok szakértői lehet, hogy itt inkább a HALO-t említenék) van olyan brutális, hogy csillapítsa a Vasember-éhségünket, ha éppen az AC/DC acélos metál-betéteit nem találnánk elegendőnek. Ami viszont meglepő, hogy James Cameron óriásit bakizott a Titanicban, amikor az élére fordult monstrumról lezuhanó emberek belehaltak az esésbe, hiszen Peter Berg rendező és a Hasbro most megmutatja, hogy még a harmadik ilyen balesetet is karcolások nélkül meg lehet úszni.

Ahogy azt az írás eddigi része is hűen prezentálja, a Csatahajót csak akkor nem lehet elsüllyeszteni, ha nem akarjuk. Akik pedig a Crimson Tide-on, a Tengeralattjárón vagy az Atomcsapdán szívták magukba az anyetejet, valószínűleg ugyanúgy utálni fogják a filmet, mint a Top Gun szerelmesei a CGI-generált Pearl Harbort. A fizika törvényei most is érvényüket vesztik, de amikor egy hetven éves csatahajó kilencven fokos szögben befarolva salátává lövi az über-hi-tech Transformers-csészealjat, az már olyan Over-The-Top, hogy nehéz rá haragudni. És bár lényegében egy jó szavam nem volt eddig a filmhez, nézés közben csak néha zökkentett ki a logika hiánya, egyébként jól szórakoztam. A robotok vagányul néznek ki, a katonák tökösek, a többi meg úgyis csak tejszínhab. A végén még felcsendült a Fortunate Son, hogy akik esetleg többet vártak, azok is jó szájízzel hagyják el a mozit.

Csatahajó (Battleship), 2012. Rendezte: Peter Berg. Forgatókönyv: Erich és Jon Hoeber. Főbb szereplők: Liam Neeson, Taylor Kitsch, Rihanna, Tadanobu Asano, Jesse Plemons. Forgalmazza: UIP-Duna Film.