Mindig gyanúsak a túlzottan blikkfangos borítóval, szlogenszerű ajánlásokkal megtámogatott kötetek, különösen akkor, ha álnév mögé rejtőző szerző műveként jelennek meg…
Robert Yugovich Olja című regénye az összes efféle marketingfogást igyekszik kihasználni: a címlapon lengén öltözött, kellemes idomokkal ellátott hölgy látható, fölötte a sokat ígérő „A szexipar igazi arca” felirat mint kvázi műfaji meghatározás; a szerző neve alatt helyet kapó apró betűs szöveg pedig még bővebb felvilágosítást ad arról, hogy miféle izgalmakat is rejteget a kezünkben tartott alkotás. Eszerint az Olja nem más, mint „[a] volt maffiózó megrendítő beszámolója a nemzetközi leánykereskedelem hétköznapjairól”. Robert Yugovichról ugyanis megtudhatjuk a rendelkezésünkre bocsátott sejtelmes félinformációkból, hogy jelenleg egy meg nem nevezett magyarországi büntetés-végrehajtási intézetben raboskodik, egyébként származását tekintve vajdasági magyar, aki a rotterdami szerb maffia egyik alvezéreként ténykedett az elmúlt években. A címszereplő Olja mellett így egy csapásra felbukkan a másik „főhős” is, vagyis maga a történet elbeszélője, akiről a bizonytalanságban tartott befogadó próbálna minél többet megtudni a szöveget olvasva. Afféle kicsavart Sárbogárdi Jolán-effektus ez: miközben magának a regénynek követjük az eseményeit, a háttérben mintha a rejtélyes szerző története is folyamatosan íródna. Számomra mindenesetre végig úgy tűnt, hogy Yugovich (nagy elődjéhez, az „angyali” Jolán-Lajoshoz hasonlóan) úgy próbál szívszorító és őszinte lányregényt írni, hogy közben egyre nyilvánvalóbbá válik, valójában halvány fogalma sincs az általa megalkotott figurákat mozgató érzésekről, motivációkról – vagy legalábbis borzasztóan esetlenül kommentálja őket. Nem véletlen a lányregényes hasonlat: a „szexipar igazi arcát” bemutatni kívánó szerző meglehetősen furcsa módját választotta ismeretei nyilvánosságra hozatalának, és amúgy a hitelesség jegyében egy a nyomorból kitörni kívánó moldovai lány viszontagságos életét meséli el egyes szám harmadik személyben.
Tizenöt éves korában találkozunk először Olja Popescuval, akiről megtudhatjuk, hogy születésétől kezdve egy Isten háta mögötti bányászkolónián tengődik, ahonnan az egyetlen kiutat csakis a szorgalmas tanulás jelentheti számára (legalábbis ekkor még ezt hiszi). A helyi pap, látva Olja elhivatottságát, lehetőséget ajánl neki, és „puszta szívjóságból” beíratja egy kisinyovi szakközépiskolába. A lány kapva kap a lehetőségen, és szép reményekkel érkezik a fővárosba. Csakhogy a papról kiderül, hogy nem az, akinek mutatja magát, és valójában a szakközépiskolában sem egészen olyan oktatás folyik, mint ahogy azt a naiv hősnő elképzelte. A jóságosnak hitt atya eladja Olját az intézmény igazgatójának (a tranzakció nyélbe ütése előtt mind a ketten meg is erőszakolják), innentől kezdve pedig megkezdődik a gyönyörű, fiatal lány kényszerű prostituált-karrierje. A regényben elbeszélt körülbelül tíz év során elvetődik Magyarországra, Németországba, Hollandiába, Svájcba és még ki tudja, hány helyre: hol hosszabb, hol rövidebb időt tölt, miközben egyre több tapasztalatot szerez a prostitúció veszélyes világáról. A regény erősségei közé tartozik, hogy valóban részletes ismereteket szerezhetünk belőle az említett országok alvilági életéről. A prostitúció különböző válfajainak „intézményi hátterét”, a maffia működését bemutató passzusok alapos szaktudás birtokában lévő szerzőt feltételeznek.
A gond ott kezdődik, hogy Yugovichnak, bár láthatóan sokat tud a lánykereskedelem mindennapjairól, a regényírás csínját-bínját egyéb elfoglaltságai okán (végülis érthető módon) nem sikerült elsajátítania. Olja alakja így leginkább Margittay Edinára hasonlít azzal a különbséggel, hogy jelen esetben az irónia leghalványabb szándéka is távol áll a szerzőtől. Főhősünk mindvégig afféle szuperprosti szerepében tündököl, aki amellett, hogy valószínűleg a világ legszebb nője, még intelligens és erkölcsös is. Így például fölöttébb megalázónak és visszataszítónak tartja, hogy nap mint nap férfiak tucatjai élik ki rajta vágyaikat, a számára vonzó kuncsaftokat (legyen szó férfiról, nőről stb.) mégis különösen nagy beleéléssel szolgálja ki, a munkájáért kapott pénzt pedig előszeretettel költi kokainra és heroinra. Emellett persze az elbeszélő nem felejti el megemlíteni, hogy Olja a kokainmámor és az escort-munka szüneteiben legszívesebben múzeumokban, galériákban, valamint könyvtárakban tölti szabadidejét, s egyebek mellett különösen jártas a szépirodalom és a képzőművészetek terén. A főszereplő karaktere tehát finoman szólva is ellentmondásos, amit valószínűleg a szerző striciológiai ismereteinek és a Romana magazinok hagyománykincsének nem megfelelő arányú vegyítése eredményez. Ennek megfelelően a regény nyelvezete is meglehetősen kétarcú: az elbeszélő az egyik pillanatban szemérmes eufemizmusokkal helyettesíti a különbözőféle aktusok leírását, néhány lappal arrébb pedig hosszas, elmélyült eszmecserébe hagyja bocsátkozni szereplőit a méretes hímtag előnyeiről és hátrányairól. A szöveg grammatikai hiányosságait talán fölösleges is említenünk… Bár tulajdonképpen az is szép teljesítménynek tekinthető, hogy egy nem kifejezetten a szépirodalom világából érkező szerző képes egy háromszáz oldalas regényszerkezet felépítésére, azért egy jóságos szerkesztő tisztelettel figyelmeztethette volna Yugovich urat a nyelvtani egyeztetés szabályaira.
Minden fenntartásom ellenére be kell vallanom, hogy helyenként kifejezetten érdekfeszítőnek és informatívnak találtam a könyvet, különösen a szerb maffiamódszerek leírásánál, az amszterdami piros lámpás negyed működésének bemutatásánál és az egyéb háttér-információk feltárásánál. Annak tehát, aki valamilyen oknál fogva éppen efféle ismeretek megszerzésére törekszik, érdemes elolvasnia az Olját. Egyéb esetekben Sárbogárdi Jolán regénye még mindig jobb választásnak tűnik.
Robert Yugovich: Olja, Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2011.
ez egy nagyon szórakoztató kritika volt, köszi:-)))
Ha a recenzió írója ennyire utál egy könyvet, akkor miért ír róla? Nincs elég jó könyv, amiről írhatna? Nekem ez a könyv jobban tetszett, mint a rengeteg sikerkönyv, amely a luxusprostituáltakat dicsőíti. … Igaz, hogy azokból csak egyet olvastam, de amikor a pornógyáros közli, hogy “az én lányaim nem kurvák”, akkor én inkább az Oljának hiszek.
Mint a könyv szerkesztőjének, nekem is vannak (remélem szintén szórakoztató) kérdéseim:
1. Milyen borítót képzelne a recenzió szerzője egy könyvre, mely egy prostituált tízéves szakmai karrierjéről szól? Vagy nem elég divatos alsóneműt választottunk? Bocs.
2. Milyen alcimet adna egy könyvnek “a szexipar igazi arca” helyett, melyben a szexipar igazi arcáról ír valaki, aki a kritikus szerint is jól ismeri azt?
3. Miért “baj”, hogy az Olja nem jó regény, amikor se nem baj, se nem regény? Nem is regényként hirdetik, hanem tényirodalomként.
4. A hátlapon homályos információk vannak a szerzőről? Persze, tanúvédelmi program alatt áll, a lakcímét mégsem lehetett odaírni, már a börtönt is felrobbantották volna. Egy olvasóra ez nem tartozik, egy kritikusra igen.
5. Nem túlzás Parti Nagy Lajos kisregényéhez hasonlítani egy ilyen könyvet? Vagy ez csak a műbíráló irodalmi tájékozottságáról szól? Lehet, de a csizma egy másik asztalra való…
Tisztelt Szerkesztő!
Úgy tűnik, félreértette a borítót illető megjegyzéseimet: természetesen semmi problémám nincs a könyv külső megjelenésével (sőt), mint ahogy az is teljesen érthető, hogy a fülszövegből csak homályos információkat tudhatunk meg a szerzőről. Mindössze hangot kívántam adni véleményemnek, miszerint az efféle olvasócsalogató fogások sok esetben az adott könyv belső értékeinek kompenzálásaképpen jelennek meg. Ez pedig nemcsak az Oljára vonatkozik, hanem igen sok, manapság forgalomban lévő könyvre is.
Nem hiszem, hogy érdemes lenne hosszas vitába bonyolódnunk a könyv műfaji meghatározását illetően, én mindenesetre úgy gondolom, hogy egy egyes szám harmadik személyben elbeszélt történet, amelynek főhőse deklaráltan – lásd fülszöveg – nem lehet “azonos” a szerzővel, és ahol a narrátor teljesen a főszereplő nézőpontjába helyezkedik és legtitkosabb gondolataiba is betekintést enged, inkább tekinthető fiktív szövegnek, mint tényirodalomnak. Amivel persze nincs “baj”, azzal viszont annál inkább, hogy (többek között) éppen a jól érzékelhető műfaji zavar okán a szöveg a lányregényekre emlékeztető attribútumokat vesz fel. Nem állt szándékomban összehasonlítani az Olját Parti Nagy Lajos művével (azt hiszem, ez a cikk alapján világos lehet), de mivel A test angyala is afféle – jóllehet, szándékosan ironikus – írói szerepjátékként értelmezhető, amely éppen a lányregények műfaji konvencióinak, kliséinek kiforgatásával éri el hatását, adta magát a (bevallom, kissé gúnyos) párhuzam.
Remélem, sikerült megválaszolnom a kérdéseit.
Üdvözlettel,
Reichert Gábor
Kedves Gábor! Köszönöm a korrekt válaszokat. Hálából nem teszek fel több kérdést…
Egy információ a blog olvasói számára: Yugovich következő tényregénye, a Hontalan hazafi a boszniai háborúról szólt volna. A szerző 18 évesen Milosevics hadseregéből igazolt át a rotterdami szerb maffiához… Sajnos, amennyire tudom, a kézirat elkészült részét “benti” szabályszegései miatt elkobozták, pedig az ismeretanyag megint unikális. Arról pedig, hogy mint irodalom Rob semmiképp sem Lajos, az jut eszembe, hogy sok van, mi csodálatos.
El sem merem képzeli, hogy vajon perverz megfontolásokból, vagy éppen a maffia nyomására írtál-e erről a könyvről kedves Gábor, mindenesetre nagyon jól tetted, jól szórakoztam 🙂
Parti Nagy említése valóban jogos, sokat köszönhetünk Sárbogárdi Jolánnak, mivel az irónia kb. tényleg az egyetlen élvezhető eredményre (mint ez a kritika) vezet(het)ő olvasata az ilyen jellegű könyveknek – már amennyiben az adott olvasó (jelen esetben Gába) totálisan kívül esik azon a viszonylag jól behatárolható fogyasztói körön, akinek ezt a művet voltaképpen szánták. Ezek termékeny idegenkedések és különbözőségek is lehetnek azt hiszem, fordítva is működtetni kellene. Engem (mindenfajta gúny nélkül) érdekelne, hogy pl. volt maffiózók hogyan olvassák Parti Nagyot, hogy másokat ne is említsek…
A Romana magazinok hagyománykincséhez amúgy még annyit, hogy egyszer (engedve mazochista hajlamaimnak) beleolvastam egy régebbi példányba, amiben éppen egy Tandori fordítás volt – na akkor kicsit összezavarodtam… Gondolom kellett neki a lazítás egy Hegel meg egy Schopenhauer között, mindenesetre érdekes témája lehetne ez a Tandori-kutatóknak.