Diktálom a trendet

Hollywood az agyonerőltetett politikai korrektség nyomán magát erőszakolja meg újra és újra. Ezt egyre nehezebb dekódolni annak, aki nemcsak egy terméket szeretne látni, hanem a mögötte levő embert/embereket is. Sacha Baron Cohen szerencséjére ők vannak kisebbségben, úgyhogy a fiktív celebek nagymesterének legújabb agymenése ezúttal is sokakat fog megnyerni magának. A diktátor ugyanis nem kevésbé impotens, mint a nyári popcorn dömping többi tagja.

Cohen egy jól irányzott mozdulattal háromszor fordul át a ló túloldalára, hogy ha már kicsit megsért valakit, akkor mindenkinek jusson bőven, és a sok ugye néha már kevesebb. Ali G, Borat és Brüno után az átalakuló-művész folytatja a jól bevált receptet: irdatlan mennyiségű rasszista és hímsoviniszta poént lő el, ezúttal egy romantikus komédia sablonjaira felhúzva. A legnagyobb változás korábbi munkáihoz képest, hogy mivel A diktátor műfaja közelebb áll a játékfilmhez, az áldokumentumfilmes elemek háttérbe szorulnak, és leginkább csak híradós közvetítésekre korlátozódnak. Ez nagyon jót tesz a filmnek, már csak azért is, mert az időközben gombamód elszaporodó „csináld magad” beütésű mozikból kiveszett az újdonság ereje. Én meg egyébként sem szerettem őket soha, egyedül a District 9 kapcsán esett le az állam, amikor a fináléhoz érve egy következetes elgondolás révén bezúzták az összes kézikamerás felvételt és átváltottak akciófilmes rombolásba.

Cohen alteregóinak filmjeiben persze nincs értelme ilyesmi után kutakodni, mert ezek elsősorban arra szolgálnak, hogy kiélhessük önnön gyarlóságunkat. Így habár megkockáztatom, hogy A diktátor az egyik legtrükkösebben becsomagolt szemfényvesztés, nem tagadom, hogy irtó jól szórakoztam rajta. Azoknak azonban, akik a gúnyolódást semmilyen szinten sem tartják viccesnek, nem érdemes bepróbálkozni vele, bár ők már valószínűleg az előzetest is fejcsóválva hagyják félbe.

Ambivalens gondolatok ezek, de A diktátor nem kevésbé az. Habár diplomatikusan mindenkihez van egy-két rossz szava, szorult helyzetben nem tudná letagadni, hogy ízig-vérig nyugati film. Nemcsak azért, mert abból a képből csinál viccet, ami az arabokról, muzulmánokról bennünk él, hanem mert a főszereplője is amerikai rajzfilmeket néz, és amerikai sztárokat visz ágyba. Egy igazi diktátor vagy egy diktatúra lakosa megeshet, hogy sok dolgot nem is értene A diktátorból, és nem a szellemi képességei miatt, hanem az eltérő kulturális környezet következtében.

Cohen voltaképpen a tudatlanságunkból szedi meg magát, és amíg mi elmerülünk az általa kínált bűnös élvezetekben, ő nevet a legjobban. Ez Hollywood. Lenyűgöző viszont, hogy még ezt a butaságot is képes kifigurázni, lásd a helikopteres jelenetet vagy John C. Reilly nyúlfarknyi feltűnését. Mindettől függetlenül sokan örülnének, ha a sor folytatódna, és pár év múlva Cohen ismét valami neurotikus figurával lépne frigyre, amit megfűszerezne néhány ötletes happeninggel – mint ahogy történt az MTV-s Ali G-vel, vagy most a Diktátor fesztiválokon való megjelenéseivel. Én sajnos nagy valószínűséggel ugyanarról is csak ugyanezeket a gondolatokat tudnám lepötyögni, egyedül a szinopszison kellene átírni valamit, de azt ezúttal nagylelkűen kihagytam, hisz úgysem az a lényeg. Ilyen az, amikor működik egy recept. Hogy megesszük-e, már csak ízlés kérdése.

A diktátor (The Dictator), 2012. Rendezte: Larry Charles. Írta: Sacha Baron Cohen, Alec Berg, David Mandel & Jeff Schaffer. Szereplők: Sacha Baron Cohen, Anna Faris, Ben Kingsley, Aasif Mandvi, John C. Reilly, Edward Norton, Megan Fox, Sayed Badreya. Forgalmazza: UIP Duna Film.