XCI.
Mamáéktól kezdtem iskolába járni,
még az este „bepakoltam” a táskám,
elkísértek, aztán elém jöttek,
nekik mutattam, ha új betűt tanultam,
íveltem liláskék postairónnal?
XCII.
Lakott ott a házunkban egy kislány, Anikó,
cigány volt, ha igaz, és osztálytársak voltunk,
jóban lehettünk, mígnem nyomtalanul eltűnt,
csak beszédes mosolya maradt meg halványan,
és a neve, amit később fölvettem: Látó.
XCIII.
„Őrsünk” arról a tücsökről kapta a nevét,
amelyet sokszor hallottunk órákon,
akkor a földszinten volt a termünk,
az osztály barátjának érezhettük,
föl sem merült, hogy ne ugyanő ciripelne mindig.
XCIV.
Az egyik lány meghalt,
a másik talán külföldre költözött,
az egyik barát biztos hogy külföldre,
a másikat is elvitték az iskolából,
és hivatalosabb nevet kellett választani az „őrsnek”.
XCV.
Engem a régi érdekelt,
hogy tovább merre haladt a kisvasút,
hol folytatódott a szomszéd utca,
miként hangzott az eredeti név,
és az „őrs” átkeresztelését sosem fogadtam el igazán.
XCVI.
Rosszra jó, jóra rossz,
Kőbánya után Kelenföld,
egyik óvoda után a másik,
az óvoda után az első iskola,
a kezdő osztály után az összevont.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
