Ridley Scott fénykorában biztos kezű, tökös cowboy volt, tudta, mitől döglik a légy. Cronenberg és Lucas mellett nem ő az első, aki (saját és Hollywood) öregkorára próbálja ugyanazt a régi jó lovat megülni és nem is az utolsó, akinek nem jön össze. Megfeledkeznek a tényről, hogy ez a mi nosztalgikus glóriától fénylő hintalovunk, nem pedig a stúdió privát, ipari mennyiségű CGI-jal megpakolt tenyészgebéje.
Legyünk korrektek Scott-tal: a Prometheust nem ő akarta rendezni. Persze a keze így is benne volt a kezdetektől, ez nem mentség. Csak hát a fejesek ultimátumot adtak: vagy vele, vagy sehogy. Ami történt, megtörtént. Megpróbálok nem anyázni.
A film már az expozíció alatt kimutatja foga fehérjét. Scott egyértelműsíti az attitűdöt – amit látunk, nem vérági leszármazottja az Aliennek (hiába dobálózik mindenféle DNS-sel). A kényelmesen fényképezett festői tájak homlokegyenest szembe mennek a Nyolcadik utas (és általában az Alien-széria) arcra tapadó, klausztrofób atmoszférájával. A Prometheus annyi teret hagy magának, hogy tehetetlenül lötyög rajta minden beállítás. Aztán ott vannak azok a végletesen CGI-virtuóz snittek, amik láttán egy bénán menőző képregényfilm jut az ember eszébe. Miként a filmzene is jól prezentálja, Scott már teljesen más hatásmechanizmusra épít. Mondhatnám: parasztot vakít. Szóval az Alien fölött látványosan (és szó szerint) átsiklik a kamera – szokjunk hozzá egy perc játékidő után.
Mindezzel semmi baj nem lenne, ha nem a legendás szériát tekintenék kilövőállásnak, amin töküket vakargatva könyökölnek és rá építik a promót, illetve ha az opus megállna a saját lábán. De még csak ez utóbbi se nagyon jön össze. Olyan dramaturgia mezsgyéjén masírozik a film gépies hülyeséggel, ami az Alien vs. Predator „diadalmenetét” idézi. Felfedeznek egy ősi rejtélyt és minden előzetes karakterépítés, csapatkohézió, értelmes magyarázat nélkül már úton is vannak a hiperszupertitkos cél felé. Amit a legénységgel két év hibernációt követően, naná, a megérkezés pillanatában összerittyentett eligazításon tudatnak első ízben. Értem én, hogy sci-fi, de minimális realitásalapot elvárnék. Ezzel saját magukat köpik szemen az írók, önként dalolva vallják be a sztori egyre táguló céltalanságát és bagatellizálják el a karakterek motivációit. Mert itt a válasz halál, lét, Isten problémájára, csak arra nem, miért érdekeljen ez bármilyen szinten is engem. Ilyen banalitásnál több kell, hogy izgulni tudjak, hiszen ebben a tematikában ott van ugyan a grandiózusság, ugyanakkor Scott végig ezt a felső kérget kapargatja, ami alapján kizárólag az üres, széles tüdővel felfújt megalománia telepszik rá a vászonra. Odamennek, mert csak. Pontosan ezt az analógiát követhették az alkotók. Rángassuk elő az Alien univerzumát, mert arra majd jönnek a népek, mert csak. Persze. A filmkészítésből pedig hidegvérű gyártásfolyamat lett.
Aztán itt van a Weyland Corporation. Ők a mindig árnyékban sunnyogó, az utolsó fedélzeti kisállatot is manipuláló vállalat, akik elsózzák a kakaót. Annyira emberfelettiek, hogy őket többnyire csak egy android képviseli. Erre itt a Prometheus, aminek hídján nyüzsögnek a Weyland-pólós krapekok. A cég beletolva az arcunkba, és ami láthatatlan hatalomként 1979-ben (többek közt) a feszültséget generálta, abból most lett egy halált félő öregember. Komolyan. Ennyi van a karakter, vagyis a Weyland márkanév mögött, a korábbi kapzsi, militarista… áh, hagyjuk!
Szóval van egy csapatunk, vagyis tizenhét ember egymás mellé rakva. Zömükről semmit sem tudunk, tökéletesen indifferensek, Charlize Theron nélkül például mivel lett volna kevesebb a végeredmény? Két mellel és egy seggel. Így van. A kiszámítható elhalálozások teljesen funkció/fajsúly nélküliek, ki kellett tölteni a rövid játékidőt, amit a szimplán túlkomplikált cselekményvezetés és kínok közepette homlokra csapó fordulatok nem tudtak. Az is valami azért, hogy falra kenő retorikának álcázzuk a légüres semmit (hit-tudomány-halál rém eredeti és cseppet sem infantilis szentháromsága), amit kerülgetünk egy órán át, mikor is végre beindul a tektonika, ami szerves, az hullani kezd. Az ominózus piramis (ami H. R. Giger eredeti tervein alapszik) ebben a kasztrált kontextusban sajnos csak műmell szépségű marad. A bezártság élményét egyedül itt lehetne rendesen kiizzadni, de Scott kihagyja a ziccert; szereplői ki-be rohangálnak a (mellesleg baromi pofás) high-tech címszereplő hajó és a ’79-es díszletet majmoló sötét zugok között. Egyértelmű, hogy a CGI-t magas fordulatszámon zabáló hajó és külső terek javára történik meg a dogmaváltás. Pedig az Alien épp az egyszerűségével volt képes sallangmentes klasszikussá válni.
A Prometheust a Nyolcadik utas előzményszerűségeként harangozták be – noha annak inkább autista kistesója –, a végkifejlet mégsem kapcsolódik hézagmentesen, az alapanyaghoz semmit sem ad hozzá. Bármennyire önálló epizódként konferálták is fel, a permanens, egyúttal halál felesleges Alien-allúziókon látni, az új mozi kínosan nem tud elszakadni nagy elődjétől. Ahelyett, hogy minduntalan kikacsint a nézőre, Scott nézhetett volna épp az orra elé is. Egyszóval az édesanyját!
Prometheus (Prometheus), 2012. Rendezte: Ridley Scott. Írta: Jon Spaihts, Damon Lindelof. Szereplők: Noomi Rapace, Michael Fassbender, Charlize Theron, Guy Pierce. Forgalmazza: InterCom.
