Minden bizonnyal másra volt kíváncsi az a néző, aki a Prózarázás hatodik estjére érkezett, ahol most éppen Grecsó Krisztián volt a vendég, és másra az a néző, akit nem feltétlenül foglalkoztatott, hogy milyen rendezvénysorozat része is a beszélgetés, hiszen számára a lényeg maga Grecsó volt. Végeredményben azonban mindkét nézőtípus kaphatott valami útravalót.
Máshogy kezdődik ez az este, mint az eddigiek. Már szinte tele a Púder pinceterme, mikor a szervezők még egy plusz reflektort beraknak, jusson több fény a vendégre. Végül megtelik a terem, Grecsó még udvariaskodik egy kicsit, „elveszem ám a táskám, üljetek csak nyugodtan le”, lányos anyák szíve minden bizonnyal nagyot dobbanna erre a hangnemre, de most inkább fiatalokkal van tele a terem.
Nem csak a teltház miatt más a hangulata a beszélgetésnek, egyszerűen hallgatni kell Grecsót, amilyen magabiztos hangon megszólal, ahogy bár odafigyel a házigazda kérdéseire, mégis rögtön a közönséghez fordul. Más ez, mint a korábbi vendégek esetében, hiszen még a legmagabiztosabb fellépésűekben is volt egy olyan késztetés, hogy a lehető legpontosabban feleljenek Falvai Mátyás kérdéseire. A testtartásuk is ezt sugallta, a kérdező felé fordulva beszéltek végig. Grecsó ellenben kezdettől fogva a nézőkhöz szól, s számára csak feldobott ötlet vendéglátója kérdése, a téma, amivel játszani lehet, amit a hallgatóságnak kell kifejteni úgy, hogy a hallgatóság lehető legnagyobb örömét lelje benne.
Először arról van szó, hogy regényt írni egyfajta mánia. Egy őrület, amiben benne van akár évekig az ember, enélkül nem lehet ezt csinálni. Várni lehet, hogy jöjjön egy újabb mánia, de kényszeríteni nem. Ennek megfelelően alakul majd a következő könyv is: ha jön az őrület, regény lesz, ha nem, akkor novelláskötet. Ezzel kapcsolatban ismét felmerül a jól ismert kérdés, hogy tényleg nincs-e létjogosultsága a novellának, tényleg regényt akarnak-e olvasni az emberek. Grecsó szerint nem, szerinte novellát is akarnak, ám a kiadó részéről lehurrogják, hogy ugyan már, éppen azzal a három novellarajongóval találkoztál, akire ez igaz, de a lényeg akkor is a regény. Felhívja a figyelmet arra is, hogy az elmúlt évek novelláskötet-termésében megfigyelhető, hogy a szövegeket mindig valamilyen plusz kötelék fűzi össze. Tóth Krisztina Pixelje egyébként nagyon tetszett neki, de az ő novelláskötete, ha lesz, másmilyen lesz.
Ezután terelődik a szó az est talán legfontosabb témájára, a valóság és a fikció viszonyára, például, ahogy Grecsó a Mellettem elférszben még rá is játszik arra, hogy szerző és narrátor igenis keveredhet egymással. Szerinte, míg az irodalmárok szeretik ezt a kettőt különválasztani, az olvasót nem érdeklik az efféle meggondolások, ő úgy tekinti, a narrátor tulajdonképpen a szerző. Valóság és fikció viszonya amúgy is lényegesen bonyolultabb ennél, éppen úgy, ahogy az igazság és hitelesség problémája is. Nem feltétlenül kell ugyanis valóban megtörténnie valakivel egy esetnek, hogy hiteles legyen, hogy aztán a nagyszülőkről, a dédszülőkről az a történet beépüljön a közös emlékezetbe, mert hiszen ezek a történetek épp erre valók, a felejtés ellen íródnak, akár igazak, akár sem. Grecsó két példát is mond arra, hogyan írja felül néhány regénybeli motívum a családtagjai, rokonai saját emlékezetét, saját magukról kialakított képét, végül arról beszél, hogy tulajdonképpen az emlékezet egy folyton változó, módosuló valami, tehát a mindennapi életben sem lehet elválasztani a valóságot és a fikciót. Sőt, még addig a kérdésig is el lehet jutni, van-e valóság, s mi az egyáltalán.
Szóba kerülnek a regényekben utólag felfedezett hibák. Grecsó azt mondja, ha nem bölcsészkarra járt volna, akkor csak illemtudóan mosolyogna, de közben a pokolba kívánná azt, aki hibát fedezett fel a könyvében. Ám mivel bölcsészként a tanáraival is foglalkoztak ilyesmivel az egyetemen, ráadásul épp a legjobb művekben található hibákkal, tudja, hogy az, aki képes listát összeállítani például várostörténetileg nem megfelelő információkról a regény kapcsán, az legalább érdemesnek tartotta a művet a vizsgálatra.
Amikor Falvai Mátyás egy regény szerkesztői kérésre történő újraírását dobja be témaként, Grecsó szórakoztatóan önironikus szempontból mesél arról, hogyan zajlik a munka közte és szerkesztője, Király Levente között. Nem feledve, hogy fiatalokhoz beszél, többször is a szakítás motívumához fordul: a kézirat leadása után nem rohanja le senki, hogy ember, megváltoztattad az életemet, hanem inkább kimért hangnemben szól a szerkesztő, te, figyelj, beszélnünk kell. Ráadásul nem este, hanem napközben ülnek össze, ez is olyan szakítós beszélgetésre hajazó dolog, nem? Aztán persze tényleg újraírás lesz a vége, de ennek így is kell lennie, mert hiszen ha valaki másfél-két évig benne van a saját őrületében, igenis kell egy külső nézőpont, nagyon is fontos egy kívülálló véleménye.
Szó esik még Móricz folytonos újraolvasásáról, a sikeresen megtalált egyszerű, de mégis egyedi stílusról, az ÉS-beli szerkesztői feladatokról, és persze az elmaradhatatlan kérdésről, mitől próza a próza. Grecsó szerint nincs erre recept, és hogy milyen különös utakon válhat egy prózai szöveg nagyszerűvé, arra Erdős Virág a Népszabadságban nemrég megjelent írását hozza fel példaként, ami valószínűleg vers volt eredetileg, de mégis próza formájában ütött igazán nagyot.
A fiatal, de már befutott prózaíró tehát mesél, anekdotázik, előad, játszik, azzal az illúzióval kecsegtet, hogy most valami nagy titokba avat be, s ezt az érzést még a helyszín atmoszférája is felerősíti. Végül pedig, talán még egy utolsó gesztusként egy olyan szöveget olvas fel, ami kötődik a Mellettem elférszhez.
De nemcsak a lelkes, a sikerszerzőt közelről látni kívánó olvasó kaphatott betekintést a prózaírásba Grecsó Krisztiántól, hanem fiatal, már rendszeresen publikáló írók és írással még csak kacérkodók is láthatták, mi lehet az a plusz, ami még kell a jó szövegen túl ahhoz, hogy a mondanivaló ne csak néhány emberhez, hanem sokkal több mindenkihez eljusson.
Prózarázás vol. 6. – Grecsó Krisztián, Púder Bárszínház és Galéria, 2012. május 22.
A fotókat Szabó Tibor Benjámin készítette.
