„Johnny rohadt volt, én pedig a világ szeme”

A kortárs izlandi irodalom egyik leghíresebb alakja, Sjón az idei Könyvfesztivál alkalmából járt először Magyarországon. Tavaly magyarul is megjelent regénye, A macskaróka, amelynek sorain szinte tapintható az izlandi kultúra varázslatos légköre és hangulata. Az Írók Boltjában értük utol az írót, aki egy roppant nyitott, sokoldalú, természetes és kedves ember, tele érdekességgel és meglepetéssel. Például ki gondolta volna, hogy Björk egyik legrégebbi barátja, és rajong a punkért?

KULTer.hu: Szinte minden cikk, életrajz, interjú legelején megemlítik, hogy a Sjón csak a művészneved, amely azt jelenti, hogy látás. Sehol se találtam rá magyarázatot, ezért megkérdezem tőled: volt valami kimondott üzeneted, mondanivalód a világnak ezzel a névválasztással, vagy csak egy jópofa szójáték?

Tizenöt éves koromban vettem fel ezt a nevet. Még nagyon fiatal voltam, és úgy gondoltam, hogy teljesen természetes és normális az, ha verseket adsz ki. El kell ismernem, hogy kicsit félénk is voltam, úgyhogy biztonságosabbnak tűnt, ha felveszem ezt a nevet, ami megvéd a nagyvilágtól. A Sjón a valódi nevem, a Sigurjón rövidítése, és látást, víziót jelent. Tizenöt évesen ez a név számomra a világ szemeit jelképezte. Szóval a tizenöt éves költőnek ez volt az üzenete: én vagyok a világ szeme. (nevet) Izlandon amúgy is hagyomány művésznevet választani. Az izlandi művészet legnagyobb alakjainak is volt művésznevük, például Kjarval-nak, a festőnek, vagy Halldór Laxness-nek, a Nobel-díjas írónak. De a zene is érdekelt akkoriban, David Bowie volt a kedvenc előadóm, és neki is volt művészneve, ahogy Iggy Popnak és a punkoknak is − a punk zene is nagyon érdekelt. Johnny rohadt volt, én pedig a világ szeme voltam. (ismét csak nevet)

KULTer.hu: Van most valamilyen zenei projekted?

Jelenleg két operához írok librettókat. Valamilyen szinten mindig is benne voltam a zenében.

KULTer.hu: A macskaróka című regényed nálunk, Magyarországon tavaly jelent meg. Az egyik legfontosabb szereplő benne a természet: kegyetlen, de igazságos, előreláthatatlan változásaival kiszolgáltatottá teszi az embert. Mennyire van művészetedre, mindennapjaidra hatással a természet?

Úgy gondolom, a mindennapjaimra nincs annyira nagy hatással, hogy tudatosuljon bennem. Tudod, őrült egy időjárás van Izlandon: vulkánkitörések, földrengések… Azzal az érzéssel és tudattal nősz fel, hogy a természet hatalmasabb nálad. Te végül is csak egy vendég vagy ezen a szigeten. Nem a legbarátságosabb hely a világon, de ez jól is van így. Élhetsz ott, és jó életed is lehet. Izland nagyon sok természeti hatásnak van kitéve. Tudjuk, hogy a természet kegyelmére vagyunk bízva. Ez a sejtés mindig benned és veled van, de egy izlandinak ez természetes. Az ember mindig próbál utolérni valamit, ami nagyobb önmagánál.

KULTer.hu: A könyvedben egy nagyon erős mítoszvilág uralkodik. Mennyire élnek benne az izlandiak?

Izland iskoláinak nagyon rövid története van. Az Izlandi Egyetem száz éves, a Filozófiai Intézet pedig 1970-ben alakult meg. A mítoszok a legrégebbi és legmegbízhatóbb eszközeink ahhoz, hogy kezelni tudjuk a valóságunkat. Meg tudjuk érteni, hogy miért vagyunk itt, és mit csinálunk, és miért olyanok a dolgok, amilyenek – mindezt azzal, hogy történeteket mesélünk. Ha egy történetet, és nem egy filozófiai vagy politikai elméletet használsz, hogy megértsd a világodat és megmagyarázd, ki is vagy, akkor mindig egy mítoszhoz, egy népi meséhez vagy egy vallásos anekdotához nyúlsz. Nagyon jellemző ránk az, hogy úgy próbálunk megérteni bizonyos helyzeteket, hogy történeteket mesélünk. Csodálatos dolog volt például az, hogy nemrég a tévében láttam egy plasztikai sebészt, akit megrágalmaztak, és meg kellett védenie magát. Csak egy dolgot tehetett, hogy megvédje magát: elmesélte a történetét. Miközben néztem, arra gondoltam: igen, ez az, ilyenek vagyunk mi. Nekünk csak a történeteink vannak, hogy kifejezzük önmagunkat. Ha elkezdesz mesélni egy történetet, sose tudhatod, hogy fog végződni.

KULTer.hu: Mit gondolsz, miben különbözik az izlandi irodalom a többi skandináv nép irodalmától? Mi adja az esszenciáját?

A többi skandináv író abban látja a különbséget, hogy Izlandon a történeteket az emberek a maguk örömére, kedvtelésből mesélik. Azért szeretsz egy történetet elmondani, mert az egy jó történet, és hiszel abban, hogy a jelentés, az üzenet és a társadalmi kritika már eleve benne van. Nem azért kezded el írni, hogy az kritikával illesse majd a társadalmat, vagy egy társadalmi tudatállapotról szóljon. Találsz egy történetet, és próbálod olyan jól elmondani, amennyire csak tudod. Teljesen elhiszed, ha jól átgondolt, szórakoztató, talán kicsit félelmetes, vagyis benne van minden, amitől jó lehet, akkor minden mást hoz magával. Hiszünk a történet egyöntetű hatalmában és erejében. A többi skandináv nép inkább azzal foglalkozik, hogy mit tud kezdeni vele. Például társadalmi kritikának használják, és arról szólnak, hogy van egy ember, ezt és azt teszi, és a végén minden megváltozik… De mi azért meséljük el, mert tetszik. A meséinkben sok valóságos és fantasztikus elem található. Az ember nem csak realitásból áll. Nem tudom, mi a valóság, de tudom, hogy az emberek látnak, hallanak, álmodnak és mondanak dolgokat, amik nagyon furcsák. Kétszáz évvel ezelőtt is, ha a mesélők azt vették észre, hogy kezdik elveszteni az emberek érdeklődését, beletettek valami őrült dolgot, amitől a hallgatóság felébredt. Tehát amit tipikusnak lehet nevezni az izlandi irodalomban, az az, hogy abszolút hiszünk a történetben. Minden eszközt megragadhatsz és bevethetsz, hogy eljuss a történet végéhez.

KULTer.hu: A történeteid el tudnak szakadni a jelentől? Vagy nem is akarnak, hanem mindig reflektálnak rá?

Az írásaimban valahogy mindig kezelem a jelent. A régi történetek nagyon tanulságosak, és hatással lehetnek napjainkra is. A macskaróka egy Down-kóros lányról szól és arról, hogy lettek a Down-kórosok kiírtva. A történet utal arra is, hogy mi történt Izlandon: a szörnyűséges múlt megjelenik a jelenben. Az utóbbi tíz évben öt gyerekből egy Down-kórosként született, az orvostudomány segítségével beavatkozhatnak és elvehetik a magzat életét. Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy megkérdőjelezzem napjaink moralitását. A társadalomban az elesetteket vagy elfogadjuk, vagy megpróbálunk tőlük megszabadulni.

KULTer.hu: Milyen izlandi írónak lenni? Hogy tudnád összefoglalni az izlandi irodalom jelenlegi helyzetét?

Jelenleg több író is tevékenykedik Izlandon. Az irodalom egy régről jövő kulturális tevékenységünk, ami állandó maradt. Ha maga az irodalom nem is, de az írás mindig velünk volt krónikák, novellák, mesék, történetek formájában, töretlen tradíciót jelent hazánkban. Izland Európa egyik legszegényebb országa volt a második világháborúig. Nem voltak katedrálisaink, festményeink, szimfóniáink egészen a 20. század közepéig. Ezért mondhatjuk azt, hogy fiatal kultúránk van, de az írói kultúra már régi. Ha ki akarjuk fejezni magunkat, mindig az írást választjuk először mint lehetőséget. Nagyon sok írónk van mindenféle területről, legyen az krimi vagy az experimentalizmus. Rengeteg út létezik, és mindenki meg is találja a sajátját, hogy kifejezze önmagát. Nem tudnám rásütni bármire is, hogy kifejezetten izlandi, mert az egyes elemek, jellemzők sok mindenben hasonlíthatnak és megegyezhetnek. Az irodalmunk beutazza a világot, és ez hatalmas dolog egy kis országtól, és egy olyan ritka nyelvtől, mint amilyen a miénk.

KULTer.hu: És mi a te történeted? Kinek/minek a hatására lettél író? Mennyire volt nehéz érvényesülnöd külföldön?

Hatással voltak rám az izlandi néptörténetek, de a sok tipikus szemét is. Például volt egy fiúknak szánt belga könyv, amiben a főszereplőt Bob Morane-nak hívták, különböző bűntényeket tárt fel és oldott meg. A legnagyobb ellensége egy mongol tudós volt, aki tudta klónozni magát, és átutazta a világot csak azért, hogy megtalálja őt. Van benne minden: gyönyörű nők, drogok és hallucinációk. Ez a kettő együtt kavarta fel az agyamat, és tett azzá az íróvá, aki ma is vagyok. Később nagy hatással volt rám a szürrealizmus: az ősi izlandi költészetben leltem rá, és a megszállottja lettem hosszú évekre. De ebben az időszakban nagy hatással volt rám a zene is, nagy David Bowie-rajongó voltam. Úgy gondoltam, hogy a dalszövegei felkészítenek a modern költészetre. Aztán ott volt még a punkok „csináld magad”-hozzáállása, ami biztatott és bátorságot adott, hogy megtegyük az első lépéseket, kiadjuk a könyveinket és a felvételeinket. Ha csináltál valamit, mutasd is meg a világnak. Az első nagy felfedezésem a Mester és Margarita volt Bulgakovtól. Ez az a könyv, amiben minden benne van, ami lehetséges és ami megtörténhet. Szeretnék majd írni egy olyan történetet, ami megmutatja azokat a dolgokat, amiket tanultam ebből a könyvből.

KULTer.hu: Ha már szóba jött a szürrealizmus, alapító tagja voltál a neoszürrealista csoportnak, a Medusanak. Mi volt az eszme, a cél, amiért létrejöttetek?

Középiskolában mindig is voltak olyan fiatalok, akik írtak vagy költők akartak lenni, és szerettek csoportokba verődni – mi is ekkor hoztuk létre a Medusat. 16 éves voltam, amikor megjelent az első könyvem. Megismertem pár iskolatársamat, akiket szintén érdekelt a költészet – velük a közös nevezőm a szürreális elemekben rejlett. Szóval elkezdtünk ezzel foglalkozni, és igen, egyik nap jött az ötlet, hogy alakítsunk egy csoportot. A Medusa alapja a szürrealizmus volt, de nemcsak a formai, elméleti, hanem a lázadó oldala is érdekelt minket. Az eszméink és az előadásaink azért voltak, hogy felkavarjuk az állóvizet. A késő nyolcvanas, korai kilencvenes években Izland elég unalmas volt… Teljesen unalmas. Szóval valamit tenni kellett ellene, meg kellett tennünk mindent, amit csak tudtunk. A felelőtlen, logikátlan, értelmetlen dolgok jelentették az egyetlen gyógyírt az unalom ellen.

KULTer.hu: Dolgoztál együtt Björkkel és Lars von Trier-rel is. Hogy találtatok egymásra? Milyen volt a közös munka, mennyire inspiráltátok egymást?

Björkkel már elég korán megismerkedtünk – ő 16 éves volt, én pedig 19. A Medusa tagjai nemcsak az írásban, hanem a zenében is kifejezték magukat: alakítottak egy együttest, a Fan Houtens Kokot, és fellépéseik is voltak. Ők használtak Izlandon először dobgépet és szintetizátort, olyasmi zenét játszottak, mint a Cabaret Voltaire, ugyanabban a feltörekvő zenei szcénában mozogtak. 1981-et a „Rock Reykjavíkban” évének hívtuk, ekkor nyert teret a garázskultúra, és vette kezdetét az izlandi new wave. Egyik nap a Fan Houtens Koko gitárosa − aki szürrealista költő is volt −, bemutatott az új barátnőjének, Björknek, aki akkor a Tappi Tíkarrass énekesnője volt. Szóval ő volt a legjobb barátom barátnője. (nevet) Fiatalok voltunk, beszélgettünk művészetről, ötletekről, zenéltünk, könyveket, festményeket mutattunk egymásnak, együtt dolgoztunk különböző projekteken. Úgy érzem, hogy nagy hatással voltunk egymásra. Mindig, amikor találkozunk, olyan, mintha csak folytatnánk azt a beszélgetést, amit 1981-ben kezdtünk, és mindig kérdezzük egymástól, hogy láttad-e ezt, vagy olvastad-e azt, könyveket, dvd-ket cserélünk, néha összeülünk, és dolgozunk valamin. Björk mutatott be a Lars-os társulatnak – megkérték, hogy írjon zenét a Táncos a sötétben című filmhez és játssza el a főszerepet, és engem ajánlott szövegírónak. Így elmentem megismerkedni Lars-szal, már az elejétől fogva jól kijöttünk. Felfedeztük, hogy vannak kulturális referenciáink, amik alapot nyújtottak a beszélgetéseinkhez. Nagyon könnyű volt vele dolgozni, egy csodálatos film lett az eredménye. Lars-szal most már nem nagyon, de Björkkel még tartom a kapcsolatot – ő az egyik legrégebbi barátom.

KULTer.hu: Kivel/kikkel szeretnél még együtt dolgozni? Legyen szó izlandiról, külföldiről, irodalomról vagy valami másról.

Nagyjából már mindenkivel dolgoztam, akivel szerettem volna Izlandon. Zenében talán még valaki olyannal, aki teljesen más kultúrából jött. Film terén a Clay testvérekkel érdekes lenne együtt dolgozni. Ők ikrek, Angliában élnek és animált filmeket készítenek bábokkal. Vagy talán egy bollywoodi filmet! Egy animált bollywoodi film a Clay testvérekkel, igen, az remek lenne. (nevet)

KULTer.hu: Jelenleg min dolgozol?

Most először írok egy generációs regényt, ami a születésem évében, 1962-ben kezdődik, és a napjainkig tartó kulturális fejlődést meséli el. Ez egy érdekes kísérlet számomra, még soha nem próbáltam így visszatekinteni a generációmra és a gyermekkoromra. Próbálom külső szemmel nézni, és nem úgy megírni, mint egy önéletrajzot, de a nosztalgikus élményeket elég nehéz kizárni.

KULTer.hu: Mik a terveid a jövőre nézve?

Csak továbbra is írni, álmodozni, és új dolgokat felfedezni.

(Külön köszönet a fordításért és az együttműködésért Gorszki Dánielnek!)