„A művész a lélek épségéért felelős!”

Az I. Hajdúböszörményi Nemzetközi Író- és Alkotótábor sűrű programtervvel várta az érdeklődőket. Az előadások között sikerült készítenünk egy interjút Szentmártoni János költővel, a tábor egyik szemináriumi vezetőjével, aki a Magyar Írószövetség munkájáról, az irodalom és a kultúrpolitika, valamint a kortárs kultúra és a közönség viszonyáról, az írás művészetéről mesélt.

KULTer.hu: Egy 2010-es, Literának adott interjúban azt nyilatkoztad, hogy az Írószövetség legkomolyabb feladata az, hogy visszahódítsa a plázakultúrához szokott olvasókat az irodalomhoz. Milyen ütemben halad ez a terv a megvalósítás felé?

Sajnos nem olyan ütemben, ahogy eredetileg terveztem, de nagyon sok eredményt fel tudunk mutatni az elmúlt másfél évet tekintve. Számos olyan rendezvényen részt vettünk, ami nem a székház falain belül zajlott: olyan szélesebb közönséget vonzó fesztiválokon, megmozdulásokon szerepelhettünk, amelyek hozzásegítenek minket ahhoz, hogy az irodalmat képviselve olyan embereket is meg tudjunk szólítani, akik eddig még esetleg nem vettek kortárs irodalmat a kezükbe. Példaként említeném a Nagy László Emléktúrát, a Múzeumok Éjszakáját és a Kapolcson megrendezésre kerülő Művészetek Völgye fesztivált. A színházak világa felé is nyitottunk: egy rendkívül sikeres sorozat indult a Budapesti Kamaraszínházban Versek szódával, avagy költők másképp címmel, ami a kortárs magyar költőket rendhagyó módon mutatja be. A sorozat célja a szokványos dramaturgia elkerülése: megpróbáltuk mindig kimozdítani az adott költőt a szerepköréből néptánccal vagy akár zenekari fellépéssel. Szálinger Balázs például szerepet vállalt saját darabjában, Győrffy Ákos zenekarával lépett fel, Lackfi János pedig verset improvizált a közönség által bedobott szavakból.

KULTer.hu: Az idén 40 éves Tokaji Írótábor témája – Eltiltva és elfelejtve, a hallgatás és elhallgatás évei a magyar irodalomban – az irodalom és a politika viszonyára összpontosít. Mit gondolsz, miért váltott ki vitát az irodalmi közbeszédben ez az ideológiai kérdésekről nehezen leválasztható témafelvetés?

Amiért kiváltott problémát ez a tematika, az ugyanabból a forrásból táplálkozik, mint amiért kitűztük ezt a tematikát. Vannak kibeszéletlen dolgok a magyar irodalom történetében. Vannak olyan alkotók, akiknek az életműve nagyobb figyelmet érdemelne, s azokat újra is kellene értelmezni. S amelyik életmű arra érdemes, azt igenis be kell emelni az irodalmi köztudatba.

Azt fájlalom a legjobban, hogy sokszor kikerülhetetlen az átpolitizáltság egy-egy életmű kapcsán. Ezt kell a tanácskozás szintjén és az irodalmi diskurzusban egyszerűen levetkezni. A mai kortárs írók sem arról álmodoznak, hogy hogyan ítélik meg őket ötven vagy száz év múlva a politikai nézeteik alapján, hanem arról, hogy olvassák-e majd őket és a munkáik megállják-e a helyüket. Ez a lényege az idei Tokaji Írótábornak. Továbbá szempont az is, hogy olyan gondolatok, meglátások is felszínre kerüljenek – adott esetben életművekkel kapcsolatban –, amiket bizony nem lehetett negyven-ötven évig kitárgyalni. Az elmúlt húsz évben a rendszerváltás óta számos, addig elhallgatott alkotónak jelennek meg posztumusz kötetei, de az irodalmi köztudatban nincsenek jelen. Szeretnénk tisztán látni, kerek irodalmi képet létrehozni. Ennek megvalósulásához kimondottan szakmai vitákat, párbeszédeket kell folytatni és nem szabad nemtelen veszekedésbe torkollnia a munkának. Ebben  semmi kivetnivaló nincs.

 

KULTer.hu: Az I. Hajdúböszörményi Nemzetközi Író- és Alkotótábor a Magyar Írószövetség és a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör közös szervezésében indult útjára. Miben tud, ha tud még újat adni egy ilyen tábor a nagyobb múltú kezdeményezésekhez képest?

A Kertész László Irodalmi Kör régóta szervezi a helyi kulturális és irodalmi életet, a tábor pedig a marketing és a szakmaiság szempontjából is fontos állomás. A Magyar Írószövetség célja a decentralizáció, tehát meg kell szüntetni a régi elavult, centrális struktúrákat. Bár nincs elég anyagi támogatás és vállalkozó szellemű ember, aki szervezné a kulturális programokat, de azokban a régiókban, ahol nyüzsgő és tartalmas irodalmi és képzőművészeti élet folyik, igenis segítségre van szükség, hogy működhessenek a regionális szerveződések. Ennek köszönhetően tavaly Csongrád megyében, most pedig Hajdúböszörményben jött létre írócsoport, továbbá vannak régóta jól működőek is. Ilyen az észak-magyarországi, közép-dunántúli, a kárpátaljai, ezek a nagyobb területet felölelő csoportok, de én jobban hiszek a kisebb sejtekben, ezeknek alkalmazkodóképességében és dinamizmusában. A Hajdú-Bihar megyei Írócsoport célja is – a lokális programok szervezésén túl – az Írószövetség tevékenységének kiterjesztése, valamint a közösségi összefogásokra is lehetőséget ad, ez magában foglalhatja a zenei, előadó-művészeti és társművészeti programokat is.

KULTer.hu: A tábor ideje alatt írószemináriumi vezetőként irányítod, tanítod a fiatalokat és az idősebbeket. Mik a legfontosabb szempontok, amiket szem előtt tartasz a szemináriumok során?

Miért jöttek ide a táborlakók? Valószínűleg írogattak maguknak eddig is vagy akár közzé is tették hivatalos fórumokon, de itt a céljuk az, hogy szakmailag tanuljanak. Az Íróiskolában is ugyanez a szempont: el lehet tanulni a szakmai fogásokat, a nyelvvel való bánásmód eszközeit, megismerkedhetnek önmagukkal a szövegeiken keresztül. Vannak pszichológiai vonatkozású feladatok, beszélgetések. Fontos kiemelni, hogy minden művészeti ágnak megvan a maga intézményrendszere, csak az írói mesterségnek nincs. Azt gondolják az emberek, hogy miért is lenne? Hiszen írni mindenki tud, csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

A téves vélemények ellensúlyozására jött létre a kreatív írás oktatása például a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, és erre alakult meg az Írószövetség Íróiskolája is. Ide nemcsak az jelentkezhet, aki ír, hanem bárki – nyugdíjas, egyetemista, általános iskolás, vállalkozó. Azért jelentkeznek, mert írnak vagy kacérkodnak az írás gondolatával, képezni szeretnék magukat, hiszen ez az alapműveltség része, de arra is jó, hogy el tudják magukat helyezni az irodalmi életben. Akiben nincs tehetség, annak nem tudunk adni, de akiben van, azt lehetőségeinkhez mérten segítjük: megjelenhet antológiában, de akár kiadókhoz, szerkesztőkhöz is eljuthat a munkája. Azért is fontos az írásművészet oktatása, mert számos értelmiségi próbál a pályáján érvényesülni, publikálnak, de sokszor rosszul fogalmaznak. Az érvényesülés alapja a nyelvvel való helyes bánásmód is, ezt pedig tanulni kell, el kell sajátítani, és nem csak a humán tudományok területén van erre szükség.

 

KULTer.hu: Az Írószövetség Íróiskolája vagy akár egy ilyen tábor jelenthet-e elég gyakorlási, tanulási lehetőséget a magukat képezni vágyóknak?

 

Evidens, hogy nem elég néhány ilyen kurzuson részt venni, de ha itt felmerül egy kérdés, azon érdemes gondolkodni, tovább szőni azt. Tény, hogy gyakorolni kell, el kell küldeni a munkákat folyóiratoknak, szerkesztőségeknek, bombázni kell őket, hogy minél több irányból kapjunk szakmai véleményt. A kiadók, folyóiratok intézményrendszerként ezt a missziót végzik, és arra hivatottak, hogy felkarolják  a tehetségeket, hozzásegítsék őket fórumokhoz – ha például a táborban felbukkan egy tehetség, akkor kapcsolatban maradunk vele, támogatjuk, de ez nem búra alatt tartás és vég nélküli bábáskodás: fontos, hogy próbáljon egyedül is boldogulni.

KULTer.hu: Szó esett arról is az egyik szemináriumi órádon, hogy míg kb. kétszáz évig az emberek hallgattak a költőkre, ma már a költőnek kell megverekedni a hallgatókért. Mi hozta a fordulópontot, mióta beszélhetünk erről a váltásról?

Magyar viszonylatban ezt egyszerűbb áttekinteni – a diktatúrában a kortárs irodalom szelepként funkcionált: egykor százak mentek el egy-egy irodalmi estre, ma viszont csak húszan-harmincan. Korábban nem volt ennyi mindennel leterhelve az ember, gondolok itt az internetre, a televízióra. Régebben sokan belső emigrációban éltek, és jó volt visszahallaniuk az íróktól, költőktől, ami körülvette őket. A rendszerváltáskor megváltoztak az irodalom feladatai, sok író el is vesztette ekkor a hangját, hiszen addig ugye sokszor kódolt nyelven kellett írni, aztán jött a szólásszabadság…

Az olvasókra is sok minden szakadt, elfordultak az irodalomtól, de az irodalom is elfordult az olvasóktól. A posztmodern kor olyan nyelvi regisztereket vezetett be, amiket az egyszerű ember nem ért meg. Persze nem elsődleges cél az olvasó kiszolgálása, de el kell gondolkodni azon, hogy ma már talán nem elég a tehetség sem önmagában, és nem szégyen az, ha elébe megyünk az olvasóinknak. Meg kell fogni őket. Tény, hogy ma ez kínkeservesen nehéz, de nem szabad föladni. Igen, igaz, hogy üresedik ki a világ, mert nincs időnk semmire, de egyre több embernek van igénye az irodalomra, művészetre. A lélek művészei ezt is kiszolgálják. Az orvos a testi épségért, a művész a lélek épségéért felelős! Aki pedig ódzkodik a felelősség szótól, az ne gyógyítson, ne írjon.

KULTer.hu: Utoljára 2011-ben Calul lacurilor (Ló a tavon – válogatott versek románul és magyarul) címmel jelent meg köteted. A Magyar Írószövetség elnökeként mostanában jut elég időd az írásra?

Nem, de ezzel számoltam. Úgy döntöttem, amikor jelentkeztem az elnöki posztra, hogy ha sikerül, akkor minden más munkát felégetek magam mögött azért, hogy az Írószövetséget kimozdítsam a holtpontról. Ezzel nem az elődeimet bírálom, csak egészen mást akartam adni: azt, hogy dinamikusabb, gyorsabb legyen a szervezet munkája. Írtam az elmúlt másfél évben pár verset, és van egy félig elkészült regényem is, de most sok mindent át akarok alakítani magamban. Most még a Tokaji Írótábor foglal le, de azt szeretném, hogy ősztől a hétköznapokban is legyen időm a saját munkámra, és ez alatt nemcsak a szépirodalmi tevékenységre gondolok, hanem pozíciómból fakadóan az esszékre, kulturális vitacikkekre, beszámolókra is.