Véget ért a futball Európa-bajnokság, Spanyolország megvédte címét, nem vitás, hogy korszakos csapatot tisztelhetünk benne. Szeretni már nehezebb volt a játékukat, de hat mérkőzésen egy gólt kapni – ez a bajnokok ismérve. Lássuk, milyen is volt a lengyel-ukrán közös rendezésű Eb.
Annak idején a mi pályázatunkat is megelőzve kapta meg a két kelet-európai ország a rendezési jogot. Sokáig félő volt, hogy az ukránok nem készülnek el az infrastruktúrával időre, de utólag elmondhatjuk, hogy a rendezéssel nem volt különösebb gond. Előfordultak ugyan a semmi közepén álló, utolsó pillanatban megépült stadionok, becsempészett görögtüzek, utcai rendbontások, de a főszereplő a játék volt.
Előzetesen a spanyol, német és holland hármast tartották a legesélyesebbnek, közülük csak a hollandok okoztak csalódást, nem is kicsit. A csoportbeosztások elkészítésekor a két házigazdát kiemelték, így nagyon egyenetlen erőviszonyok alakultak ki. A legjobb négy között csak két csoport csapatai képviseltették magukat.
A csoportmeccsek kifejezetten látványos, nézőcsalogató, sokszor jó játékot hoztak, a csapatok meglepően gyakran fejessel szereztek gólokat. A kiválóan kezdő oroszok gyengécske csoportjukból sem jutottak tovább, míg a szimpatikusan küzdő dánok a németek és portugálok szorításában nem tudtak igazán kiteljesedni. A horvátok sem jártak messze a továbbjutástól, de az Eb két döntőse végül útjukat állta. Sokan szeretik az angol válogatottat, pedig most sem tudták megmutatni, hogy mivel érdemelték ezt ki. Volt egy gólgazdag, fordulatos meccsen elért győzelmük a svédek ellen, de különben egy jellegtelen, szürke középcsapatként játszottak, akik bárkire veszélyesek lehetnek. A társházigazda ukránok ellen az ellenfél hibájának (nem pedig a nagyot bakizó magyar játékvezetőknek) köszönhették győzelmüket és továbbjutásukat. Mivel csak büntetőkkel estek ki az olaszok ellen, nagy változások nem lesznek a háromoroszlánosoknál. A franciák nem voltak meggyőzőek, kilátástalan játékuk további megtekintésétől a spanyolok mentették meg a nézőket.
A házigazdák, bár becsülettel harcoltak, már a csoportjukból sem jutottak tovább. Ha összevetjük őket, a lengyelek mutattak gyengébb játékot, a leggyengébb csoport is erős volt számukra. Az ukránok legalább egyszer győzni is tudtak, masszívabb csapat benyomását keltették. Az egyenes kieséses szakasz már nem hozott annyira jó játékot, de a tét is nagyobb volt. A németek megsemmisítették a görögöket, és bár nem ugyanazt a pusztító kontrajátékot játszották, mint a dél-afrikai vb-n, a labdabirtoklás is jól állt nekik, míg bele nem botlottak az olaszokba. A portugálokat rég láttuk ilyen jól játszani csapatként, nem sok hiányzott nekik, hogy kiejtsék spanyol szomszédaikat. A döntő sok izgalmat már nem tartogatott, az olaszok most nem tudták feledtetni a két csapat közötti különbséget, tíz emberrel bele is szaladtak egy nagyobb pofonba.
Igazán nagy egyénisége szerintem nem volt ennek az Eb-nek, de többen is kiváló teljesítményt nyújtottak. Fernando Torres nem tartozik közéjük, de a rossz idényt futó Chelsea-csatár még így is gólkirály tudott lenni. A spanyoloknál a védelem igazán komoly tesztnek nem volt kitéve, középpályán Iniestával az élen tették a dolgukat, elbírva Xavi gyengébb formáját is. Az olaszoknál Pirlo tanárian játszott, Balotelli pedig megcsillantotta a reményt, hogy a jövőben nem csak a botrányairól fogunk beszélni. Cristiano Ronaldo is érettebb játékot mutatott, csapata hasznos tagja volt, fontos meccseket döntött el, bár a pózolási kényszerét még nem tudta levetkezni.
Taktikailag sok izgalmat hozott a torna. A spanyolok négy évvel ezelőtti győzelmének még mindenki örült, hiszen a hispánok rászolgáltak már egy végső győzelemre. Ma viszont már sokan unják az akkor indult dominanciájukat, főleg azért, mert ezen az Eb-n a gyakran unalomba fulladó sokpasszos, kivárásra épülő játékuk joggal nem nyerte el sokak tetszését. Vicente del Bosque, a spanyol szövetségi kapitány mindenkit meglepett a csatár nélküli felállással, ahol a négy védő előtt két védekező középpályás (Xabi Alonso és Busquets) mellett négy támadásért felelős igyekszik a rést megtalálni az ellenfél védelmén, ahova beindíthatja valamelyik társát. A tiki-takival kifárasztott ellenfél nyakára az utolsó 20-25 percben érkezik egy villámléptű szélső, aki széthúzza az addig középen folyó passzolgatást, illetve egy vérbeli csatár, aki nagyobb eséllyel szerez gólt a fáradó védők szorításában.
Sokban hasonlít ez a klubfutballt uraló Barcelona játékára, de sokban különbözik is tőle. Egy biztos, nagyon nehéz ellenszert találni rá. A portugálok rengeteg futással, hihetetlenül koncentrált, tudatos játékkal megfojtották a spanyolok középpályás játékát, de saját támadásaik építésekor, befejezésekor a fáradás egyre inkább láthatóvá vált. Valószínűleg ez az út csak akkor járható, ha sikerül vezetést szerezni a spanyolok ellen, de akkor sem garantál végső sikert. Hogy Löw mester tanítványai milyen taktikával álltak volna fel a spanyolok ellen, nem tudni, de a német szakember az olaszok elleni elődöntőben kissé saját magát verte meg azzal, hogy a középpálya közepén akarta megállítani, megverni az ott erős olaszokat. Az addig magabiztos németeknek semmi sem jött össze, passzaik pontatlanná váltak a kétgólos olasz vezetést követően. Az olaszok ismét bizonyították, hogy tudják, hogyan kell megnyerni egy nagyon fontos meccset, még akkor is, ha nem játszanak jól, kevés a klasszisuk vagy éppen az ellenfél az esélyesebb.
A spanyolok viszont egyik mérkőzésükön sem bizonytalanodtak el, akkor sem, mikor 120 percig nem találtak be a portugáloknak. Nagyon nehéz lehet egy ennyire önbizalomtól duzzadó csapat ellen játszani. Nem hittem volna, hogy történelmet írnak, és három egymást követő világeseményt megnyernek, de úgy néz ki, nem érdemtelenül jutottak el idáig, és ha nem laknak jól ennyi sikertől, a brazíliai vb-n is nagyon nehéz dolguk lesz a kihívóiknak.
