Ne kerteljünk, jelentsük ki rögtön, hogy a Hófehér és a vadász pont olyan rossz film, és pont azért olyan rossz, amilyen és amiért az Alice Csodaországban volt. Talán annyival rosszabb, hogy nem Danny Elfman írt hozzá filmzenét, de ez már tényleg a legkevesebb. Ilyesféle lett volna A Gyűrűk Ura, ha nem Peter Jackson rendezi.
Tolkien trilógiája (megtoldva még a Harry Potter-filmekkel) óriási űrt hagyott maga után egyfelől, másrészt viszont óriási igényt teremtett. A franchise nem csak anyagilag volt kivételesen nyereséges, művészi értékeket is kibuggyantott a hollywoodi stúdiórendszerből. A filmek tető alá hozása tulajdonképpen már önmagában művészi teljesítmény volt, az előkészületekkel ugyanis több évtizedet gürcöltek. Az ezredfordulón a CGI-technológia adhatta meg az utolsó lökést, a végeredményt pedig a legtöbben nem csak korrektnek, hanem egyenesen szerethetőnek találták.
Első körben a stúdiók megannyi ifjúságiregény-adaptációval igyekeztek enyhíteni a hirtelen jött fantasy-éhséget, de a próbálkozások legtöbbször csődöt mondtak (Az arany iránytű, A Spiderwick krónikák, a Narnia-folytatások, Eragon, stb). Ezek a filmek nem csak a pénzügyi kudarcot nem kerülhették el, legtöbbször a kritika sem siratta meg őket – kellemes kivételt tán csak a Csillagpor jelentett. Második menetben tini vámpírokkal operáló fantasy világokkal próbáltak friss vért pumpálni az iparba, de a Twilight-szériát leszámítva itt sem termett sok babér (lásd például: Rémségek cirkusza), és az Alkonyat sem feltétlenül a minősége miatt lett sikeres. A harmadik rohammal érkezett a 3D és Tim Burton, akik az Avatar sikerét meglovagolva egymilliárd dollár fölé tornászták az Alice Csodaországban bevételeit. Egyvalamit felejtettek csak el, amit A Gyűrűk Ura még tudott: a látvány nem minden, az igazán jó mozihoz a szív, meg a lélek sem árt.
Hallatlan sikert szimatolva persze mozgolódni kezdtek Hollywoodban a producerek, hogy megcsapolják az újra felfedezett ihletforrást: a Grimm-meséket. Bár Lewis Carroll hősnőjének nem sok köze van a híres teuton népmese-gyűjtemény szereplőihez, a Disney-hercegnő titulus mégis rokonságba hozza őt velük, a mostani Grimm-hullámot pedig egyértelműen az Alice Csodaországban sikere indította el. Előbb a kevésbé nagyszabású, de annál félresikerültebb Piroska és a farkas parafrázisa, az Alkonyat-feelinggel nyakon öntött és krimibe ágyazott A lány és a farkas készült el, most pedig megérkezett az Alkonyat hősnőjével támadó Hófehér és a vadász. A sor jövőre Jancsi és Juliska (Hansel and Gretel: Witch Hunters), majd Az égig érő paszuly (Jack the Giant Killer) történetével folytatódik. Leírni is vicces. A 2014-re várható Csipkerózsika (Maleficent) viszont ígéretesebbnek tűnik.
A Hófehér és a vadásztól persze én sem az új Gyűrűk Urát vártam, hanem legalább valami élvezhetőt. Mivel minimum három ember dolgozott a forgatókönyvön, már szinte fenn sem akadok azon, hogy nem áll össze, sok benne az üresjárat, és úgy egyébként is, rohadt sablonos az egész. De míg az agyzsibbasztó Csatahajóra, vagy a kedvesen naiv MIB 3-ra – kellő elvárásokkal felvértezve – nagy bátran el mertem még küldeni a kikapcsolódásra vágyó nézőt/olvasót, a Hófehér és a vadász esetében már semmiképpen nem tennék ilyet.
Keveset írtam a filmről, mert nem érdemes rajta hosszan sopánkodni. Pont olyan ötlettelen és unalmas, mint az Alice. Persze érvelés nélkül nem kritika a kritika. Lássuk csak. Az első percekben kényszerű flashbackek vázolják fel az alapszitut. Ekkor még reménykedünk, hogy csak a kötelező körök miatt kapkodnak ennyire, de nem. A film később sem lesz dinamikusabb, vagy kevésbé öncélú. Mert bizony a Hófehér és a vadász tobzódik a hosszan kitartott, átalakulós jelenetekben: a gonosz mostoha tejben fürdik és varjúvá alakul, a mágikus tükör T-1000-es módjára kel életre, a csodaszarvas lepkékre hullik, a sötét erdőben meg még a vérengző fenevadak is fának álcázzák magukat. Az elsőfilmes Rupert Sandersnek tehát – akit eddigi klipes és reklámos munkái alapján választottak ki a fejesek – igazából nincs miért szégyenkeznie, hacsak nem azért, hogy elvállalta a munkát. Ehhez a szétfolyó forgatókönyvhöz nehéz lett volna többet hozzárakni. Az elsőrangú színészgárda sem tudott mit kezdeni a tőmondatokból álló szövegkönyvvel. A törpéket például a legnagyobb angol színészek formálják meg, ehhez képest egy csepp humor nem szorult beléjük – ahogy a filmbe sem sok.
Az Alice Csodaországban ott vérzett el, hogy a behatárolhatatlan káosz szereplőit egy akció-fantasy sémáira próbálta ráhúzni, ami nyílegyenesen haladt a végkifejlet felé, közben egy csepp izgalmat nem tartogatott. A fekete-fehér világképhez jóval közelebb álló Hófehérkénél mindez már nem kellene, hogy ennyire törvényszerű legyen, de végül ez a film is ugyanitt bukik. Tetejébe még újra beköszön a keresztény szimbolika is. Főhősnőnk Jeanne d’Arc módjára szólítja fegyverbe a megcsömörlött törpéket, valamint a reményvesztett mentsvárak szúrós tekintetű lovasait, hogy megostromolják a gonosz mostoha, Ravenna várát. Ez a megváltó-szerep már kislányként is kísérti szegényt, mivel mindenki folyton neki szegezi, hogy milyen szép, na de nemcsak kívülről, hanem belülről is. Hallgatni is fárasztó.
Hogy érezzük, micsoda dráma folyik a szereplők lelkében, a vadász húsz percenként kortyint egyet elhalálozott kedvese emlékére, akit anno nem tudott megmenteni. A szereplők közti viszony pedig annyira komplex, hogy még egy szerelmi háromszöggel is bonyolítják a sztorit, amit végül valahogy elfelejtenek lezárni, továbbá bekacsint még egy burkoltan erotikus töltetű testvérviszony is, amit Ravenna zár rövidre, mert hiszen ő itt a leggonoszabb. És hogy érezzük, mennyi társadalomkritikus vetülete van a mesének, Ravenna minden második jelenésében elmondja, hogy a férfiak csak kihasználják a nőket. A királyt már szex előtt leszúrja, úgyhogy annak ellenére, hogy milyen szemrevaló csajszi, valószínűleg sokat szorong a szüzessége miatt, mert hogy azt még nem adta oda senkinek, az fix. Másképp mivel magyarázható, hogy ilyen hú de nagyon gonosz? A film tehát több fronton is próbálkozik, görcsösen hajtogatja, hogy nem vagyok gyerekmese, felnőtteknek szólok, de a sötét tónusú látványvilágnál nem jut tovább.
Közben egy szó sem esett az ugyancsak idén bemutatott Tükröm, tükrömről, ami szintén Hófehérke történetét adaptálja. Ez azért van, mert a Tarsem Singh által rendezett romantikus komédiának az alapanyagon kívül semmi köze sincs a felsorolt fantasy-divathullámhoz. A Tükröm, tükröm nem csak szellemesebb, ötletesebb és izgalmasabb, mint a Hófehér és a vadász, hanem egyszerűen jó fim. Utóbbi meg ugye nem az.
Hófehér és a Vadász (Snow White and the Huntsman), 2012. Rendezte: Rupert Sanders. Írta: Evan Daugherty, John Lee Hancock & Hossein Amini. Szereplők: Kristen Stewart, Charlize Theron, Chris Hemsworth, Sam Claflin, Ian McShane, Bob Hoskins, Ray Winstone, Toby Jones, Brian Gleeson, Nick Frost, Eddie Marsen, Liy Cole, Sam Spruell. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
