Tokaj, utolsó nap. Szombat reggel már mindenki rutinból, szinte robotszerűen végzi a dolgát. Reggelire fitnesz menü: kávé, konyak, cigi, sör, majd zuhany és meghódítjuk Tokaj városát még utószor. Felvágottas zsemlével felvértezve huppanok le a földre, de nem hagyják az embert nyugodtan étkezni, Robi bácsinak muszáj lehúznia egy cigivel.
Meg persze megint elmondja a magáét az idővel kapcsolatban: „Egész nap klimaxolni fog az idő. Várhatóan koncertek is lesznek ma, bár sokan nem fognak odaérni, ugyanis kevés lesz a vér az alkoholjukban. Előre láthatólag – és az eddig tapasztaltak szerint – az utolsó napon erősen nőni fog az egy kocsmára jutó részegek száma. A Tisza még mindig a helyén van, és ha minden igaz, ott is marad még egy darabig.”
Kiégek ettől a fazontól. Amúgy nagyon családias a hangulat, nem akarnak többen lenni sehogy se, simán lehetne még jó pár tuti helyet találni a kempingekben. Aki viszont itt van, az nagyon zúzza, akad olyan is, aki törött lábbal nyomja az utolsó napot, meg is lepődtem, ilyen egy hithű fesztiválozó.
Az előző napi beszámoló elküldése után egy borospincébe térek be, és úgy érzem, sikerült rábukkannom a legjobb helyre. Megvan valakinek a Főtér? Na, ott menjetek fel a templom mellett, és a bal oldalban meg is találjátok – nevet nem mondok, mert reklámra nem adtak pénzt. Bort viszont adtak, mellé meg zsíros kenyeret, amivel ki is pipálom az ebédet. Itt alapozunk a koncertekig.
Négytől Leander koncert. Hallomásból „láttam”, hogy mondta valaki valakinek, hogy jó lesz. Meg kell mondjam, nagyon tetszett. Dallamos metál, énekelve-üvöltve. Letépi az ember arcát, az tuti. A közönség egy része tolja a léggitárt, mások pedig bólogatnak bőszen. Én is beállok a sorba fejet mozgatni, amitől kicsit birkának érzem magam (beeee-beeee), de ez tényleg jó kis muzsika, helyenként még dallamos billentyűs kíséret is megfigyelhető. Az fix, hogy jól zenélnek.
A következő érdekesnek tűnő koncert tíztől lesz, szóval van még idő. Mivel a lustaság nyakon csípett, így csak a bejáratnál lévő gödörbe huppanunk le pénzt és májat nem sajnálva, és akkor csatt… Nem is rémlik, hogy hánykor és mitől, de világvége. Nem is kell mondanom, hogy nem jutottam el a tervezett Paddy koncertre. Cserébe viszont vasárnap reggel életem legdurvább másnapjával a fejemben tértem magamhoz – és így kellett nekiállnom a pakolásnak.
Olyan hat fele jár, de már szép számmal bontják a sátrakat. Én is összecuccolok. A táska megrakva, a vasútállomás felé veszem az irányt, hogy délre már főtt kaját egyek. Mindent összevetve jó, tartalmas, csak kicsit kicsi fesztivál volt ez. Jóval kevesebben voltak, mint ahogy az a korábbi hegyes emlékeimben él, kár, hogy idén nem mozgatott meg annyi embert a fesztivál. Talán jobban megfűszerezhették volna a színpadokat nagy nevekkel, de lehet, hogy csak én vagyok finnyás, mert azért akadt néhány közepesen nagy név (Alphaville, Everlast, Danko Jones, Sonata Arctica, Enter Shikari), de ezek többsége nem keltette fel az érdeklődésemet. A feszthangulat mindenesetre megjött, és olyannyira sikerült eltelnem élményekkel, hogy most egy ideig nem vágyok sátorra és italra. Ahogy egy frissen megismert cimbora fogalmazott a vonaton: „Én vissza nem megyek abba a munkatáborba. Rá van írva a májamra, hogy az év dolgozója.” Kac-Kac! Sziasztok!
Hegyalja Fesztivál – 4. nap, Tokaj-Rakamaz, 2012. július 21.
A fotókat a szerző készítette.
