„Hát megjöttek! Hát megjöttek az irodalmárok. Az ő kurjantásaik verik szét a hajnalt – szakadt, szürke, nyűtt – a csend törékeny és üres.” Elkezdődött az idei JAK-tábor, megjöttek Szigligetre az irodalom fuharosai, itt vannak, igen, a tudósító pedig minden erejét latba vetve igyekszik – önnön JAK-tábor szüzességének elvesztése okozta traumáján is felülkerekedve – szöveggé formálni élményeit, napi adagokban.
Munka és nyaralás egyszerre: minden programon ott lenni, minden beszélgetést végighallgatni, aztán az éjszakát is végiginni, vagy legalább amíg lehet: kém, kettős ügynök itt a tudósító, ráadásul nincs egyedül. (De legalább a titkos naplóírókénál egy fokkal jobb a helyzete, legalább a lelepleződéstől nem kell tartania.) Versenyben égnek húrjaink, már most, az első ébredés után. Lássuk hát!
Az első nap programja két fiatal alkotói közösség bemutatkozásával indult, elsőként a Híd Kör szerzői kaptak lehetőséget. A színvonalas Híd folyóirathoz és az Újvidéki Egyetemhez köthető szerzők saját szövegeik között nem látnak szoros poétikai összefüggést, ám a Vajdaság multikulturális közege, valamint a helyi irodalom hagyományrétegei nyilvánvalóan sajátos jelleget adnak a csoportosulásuknak. Érdekesek az általuk is említett áthallások a Symposion körével, ugyanakkor, ahogy Barlog Károly mondta, a röghöz kötöttség képzete például Szenteleky Kornél óta hangsúlyosan jelen van, vagyis bizonyos témák azóta élnek, amióta úgynevezett vajdasági magyar irodalom létezik.
A magyar-szerb irodalmi kapcsolatokról szólva a szerzők a párbeszéd hiányát emelték ki, megemlítve, hogy 30-40 évvel ezelőtt ez a viszony sokkal élénkebb volt. Arra a kérdésre, hogy az egykori Jugoszláviához és Jugoszlávia-képhez milyen szálak fűzik őket, Patócs László azt válaszolta: „felépítjük, leromboljuk”. Megemlítve Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című Újvidék-regényét, a fiatalabbak közül Bencsik Orsolya Akció van! című kötetét (amelyről egyébként lesz még szó a hét folyamán), utalt rá, hogy az egykori Jugoszlávia képzete, annak ironikus értelmezése élénken jelen van a Híd Kör munkásságán kívül is, ugyanakkor szóba került az is, hogy a térpoétika szót az elhasználódás veszélye fenyegeti. Hogyan működik ebben a nemzetiségileg heterogén közegben a többé-kevésbé harmonikus együttélés? A szerzők egyetértettek abban, hogy sokkal több perspektíva adódik ebben a helyzetben, ami izgalmas és szinte egzotikus hellyé teszi Újvidéket, közben persze nehézségeket is jelent mindez. De az irodalom – akár a társművészeteket is bevonva – éppen az ilyen élettapasztalatok artikulálására alkalmas, sőt a fordítások révén a különböző kultúrák közötti párbeszéd folytatását vagy újrarendezését is segítheti.
A Híd Kör után a FÉLonline bemutatkozása következett: nagyrészt Braun Barna főszerkesztő vitte a szót, a beszélgetés pedig főleg – minthogy egy olyan lapról van szó, amely a print megjelenésben annak költségei miatt már egyáltalán nem gondolkodik – az online felületekben rejlő lehetőségekről, az egyetemisták által készített lap potenciális nehézségeiről és kikerülhetetlen hibáiról, valamint az olvasókért folytatott verseny aktuális állásáról szólt. Noha a folyóirat kézzelfoghatósága már nem követelmény, a szerzők-szerkesztők jelenléte fontos olykor: a szerkesztők sikeresnek értékelték az idei EFOTT-on szervezett akciójukat, amely megduplázta követőik számát; emellett filmes bemutatókkal fűszerezett felolvasásokkal törekszenek a közönségükkel való kapcsolattartásra. A beszélgetés vége felé erősödött az (ön)kritikus hangvétel: szerkesztői hibákról, a szövegek minőségéről is szó esett, mindezt azonban a fiatal szerzők szárnypróbálgatásainak tudták be. Nem volt túl biztató az a vélemény, miszerint a lapnak határozottan a populáris témák irányába kell nyitnia ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, de ezzel a dilemmával a legtöbb hasonló profilú médiumnak szembe kell néznie.
A harmadik beszélgetés az 1982-ben megjelent Fasírt – avagy viták a fiatal irodalomról című kötet újraolvasásának apropóján azt próbálta körbejárni, hogy mi volt akkor és mi ma a fiatal irodalom szókapcsolat jelentése, illetve hogy ebből milyen tanulságok következnek a mai irodalmi élet számára. Abban az értelemben, ahogy a nyolcvanas évek elején használták, nyilvánvalóan nem élhet tovább, hiszen a szocialista rendszer hatalomgyakorlásának egyik eszköze volt: ezzel a címkével voltaképpen jelentéktelennek bélyegeztek bizonyos szerzőket. Ebből a szempontból jogos volt Horváth Györgyi ellenvetése: ő az akkori vitát kizárólag politikai természetűnek látta. (Hozzátehetjük, hogy az irodalmi viták kivétel nélkül mindig politikai viták is.) A fiatal, illetve pályakezdő írók mai helyzetének megvitatása eléggé széttartó beszélgetéssé vált: szó esett a saját brand felépítésének szükségességéről, arról, hogy hogyan csinálja meg magát egy író; ennek kapcsán még a „korrupció” kifejezés is elhangzott Dunajcsik Mátyás részéről, ami aztán kicsit később „kapcsolati tőkévé” szelídült. Persze ebben a beszélgetésben is felvetődött az internet szerepe: sok nyomtatott és online fórum áll a pályakezdő írók előtt, és ha egy szerző jó szövegeket ír, akkor előbb-utóbb megtalálhatja a saját közegét és útját az érvényesülés felé. A pálya szabad: olyasfajta nehézségekkel pedig, mint a nyolcvanas években, szerencsére már nem kell megküzdeniük a pályakezdő íróknak.
József Attila Kör Irodalmi Tábor – 1. nap, Szigliget, 2012. augusztus 28.
A fotókat Szőcs Petra készítette.
