CLXXV.
De inkább az alsó úton indulunk
át-átkelve a patakon,
kis darabon a régi sínt követve,
egy-egy pihenőhelyen időzve,
szalonnát sütve, falatozva.
CLXXVI.
Volt idő, mikor nem itt volt a végállomás,
apa alighanem látta még,
nem volt sürgős földeríteni
az erdő sátra alatt futó régi vonalat,
s úgy látszik, végleg elmaradt.
CLXXVII.
Indiánost játszottunk egy tűzrakóhelynél,
s én harci üvöltéssel kitörve rejtekemből
apára rontottam, nem számolva azzal,
hogy köztünk az aljnövényzetet csalán alkotja,
s megbotolván bele is hasaltam.
CLXXVIII.
A kisfiú kettesben ment újabb apjával kirándulni,
(azt persze akkor valószínűleg nem gondolta, hogy újabb),
és a varázslatos úton nyári zápor kapta el őket,
behúzódtak egy menedékházba, ámde oda is bevert –
az alsóneműjükből is csavarni lehetett a vizet.
CLXXIX.
Apa vízért ment a kék kört követve,
jó ideig oda volt, úgy éreztem, nem bírom tovább,
egyszer csak jön felénk a messziről látszó üveggel,
nagyon megörültem, futásnak eredtem,
nyújtotta értem a kezét, de elnyargaltam mellette.
CLXXX.
Kapkodtam serényen a lábam,
s mikor már nem győztem a tempót, elestem,
gurultam a köves meredélyen,
míg föl nem fogott egy fa törzse,
ráadásul üres volt az edény, mert a forrás kiszáradt.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
