Dan Stanca nem tartozik az ismert kortárs román írók közé, különösen Magyarországon nem. A kritika szerint prózája metafizikai beállítottságú, áthatja a miszticizmus és egyfajta apokaliptikus, látomásos realizmus. 1999-es Átlátszó sírok című regénye jól ismert irodalmi toposzokra épül, és annyi köze van a realizmushoz, mint egy férfias nőnek egy nőies férfihoz.
De legyünk korrektek. Az alaphelyzet valósághűen vázolja fel az emigráns lét nehézségeit, ahogyan azt Márai is írta: „Még azt hiszed, élsz? […] Nem, rossz álom ez is.” Narrátorunk Ruxandra Albescu, aki 5 éve él Ottawában férjével és kislányával. Muzeológusként dolgozik, a művészettörténetben otthonosabban mozog, mint választott hazájában. Jól ismert problémák kerülnek felszínre az első oldalakon: Kanada élettelen, Románia viszont élhetetlen számára. Míg férje honvággyal gondol vissza szülőfalujára, addig Ruxandra lelki békét erőltet magára, szándékosan mellőzi a nosztalgiát.
A kilencvenes évektől kezdve több nagyobb hullámban vándoroltak ki román állampolgárok, Kanada pedig mindig kedvelt célpont volt, sőt az észak-amerikai ország még Románia-szerte reklámozta is magát mint bevándorló munkaerőt igénylő célállomás. Az egyre reménytelenebb társadalmi helyzet, az emberek nyakába szakadt vadkapitalizmus, a nyomor, a bizonytalanság és az ezektől való menekülés gyakran tematizálódott az utóbbi húsz év román irodalmában. Az 1955-ben Bukarestben született és ott is élő Stanca eddig tizenhét regényt írt, ezek közül az Átlátszó sírok az első, amely magyarul is megjelent.
A narrátor az ottawai életüket sekélyesnek, irreálisnak érzi, fojtogatja a hideg, hagyományok nélküli, bizniszorientált világ, melyet életpótléknak tart. De nem is vágyik vissza, hiszen: „Romániát viszont mindenáron el akartam hagyni. Nem bírtam tovább elviselni a barbárságot, a koszt, a kollégák alkoholtól bűzlő leheletét, a zsúfoltságot, a buszon az izzadságszagot, a kóborló ebek látványát, nem bírtam már.” Egy szál köti még szülőföldjéhez, ez pedig a Horia Cantacuzino iránt érzett régi szerelme. A rá való emlékezés indítja be a regény cselekményét.
Horia ismerteti meg vele Paul Klee művészetének mélységeit, nem csupán esztétikai szempontból, ahogyan kanadai kollégái látják, hanem az őrület, szenvedés feneketlen mélységeit mint a művész létezési módját, mely vásznain láthatóvá válik. Kapcsolatuk a nő oldaláról barátság, plátói szerelem, Horia szándékai, érzései ismeretlenek maradnak Ruxandra előtt. Hiába rendes ember a férje, de szexuális életük szinte már megszűnt, lányuk nélkül értelmetlen lenne az életük. A nagy tavak menti steril pokolból visszanézve bánja, hogy nem ment hozzá az egyszerre önbizalomhiányos, sebezhető, viszont szent őrültként viselkedő Horiához. Ruxandra kétarcú figura, nyárspolgár és lázadó egy személyben. Nem olyan erős (őrült), mint szerelme, aki Bukarestben marad, és szembemegy a mocskos árral, Ottawában viszont szenved a jóléti társadalom nihiljétől, amit épp Horia hatására képes érzékelni.
A hangsúly egyre inkább Horia alakjára tevődik át: „Nem tudom elfojtani az emlékeimet, és szükségem van arra, hogy elmondjam ezt a történetet, hogy fokozatosan felderüljön a lélek zugaiba gyűlt éjszaka.” A férfi bizonytalan származása (lehet, hogy a régi nemesi Cantacuzino família balkézről született leszármazottja), szülei zavarodottságot, őrületet mutató élete már predesztinálta keserves sorsára. Horia buzgó ortodox vallásossággal megspékelt, Ady ars poeticájára emlékeztető szent őrültsége, melyet az alkoholizmus fog még jobban elmélyíteni, képezi a kanadai létforma ellentétét.
Egyik nap viszont egy idősebb orvos, Bălan professzor látogatja meg Ruxandrát és családját. Érdekes paradoxon, hogy a kilátástalan román helyzetet pontosan lefestő, az ortodox vallást támadó, józan gondolkodású orvos által elmesélt, Elizabetről szóló történet hozza be a misztikus szálat a regény szövetébe. Szinte észrevétlenül jelenik meg ezektől az oldalaktól kezdve egy külső narrátor, aki tovább szövi Elizabet és Horia életének összekapcsolódó fonalát.
Itt térek ki a fordításra néhány gondolat erejéig: az eredetiben Elisabeta a szereplő neve, amit nagyon szerencsétlen ötlet volt Elizabetre keresztelni, mely név sem a románban, sem a magyarban nem létezik. Ráadásul Kirilla Teréz fordító két-három esetben – igen következetlenül – mégis az Erzsébet nevet használja. Egy-egy stílustörés (mint például a beszédhelyzettől elütő, szlenges „mákja volt” kifejezés), valamint néhány kisebb fordítási probléma ront valamelyest az összképen, ettől függetlenül Kirilla Teréz munkáját megilleti a dicséret.
Elizabet egy skizofrén, ám gyönyörű nő, akibe beleszeret az őt kezelő nőgyógyász, Viorel Untaru. Az orvos tudtán kívül tovább mélyíti a nő betegségét, mikor elviszi a putnai kolostorba, ahol Elizabet a Megváltó ikonjával szeretkezik, majd évekkel később gyermeket szül, de rejtve marad az apa személye. Elizabet lábai között mintha a káosz, a pokol birodalma uralkodna – emlékezetes jelenet, amikor a nő saját lakodalmán apró figurákat húz ki bugyijából, majd ezek szétporlasztása után minden ételt finom por lep be.
A regény negatív figurája Untaru, aki a forradalom előtt tiltott abortuszokból gazdagodott meg, majd a kilencvenes évektől a nagy haszon reményében kereskedőnek csapott fel. Ő „korunk hőse”, az a típusú figura, aki lelkileg kiüresedve, másokat kihasználva, azokat rászedve sütögeti saját pecsenyéjét. Ördögi tervét megvalósítva összeházasítja a teljesen leépült Elizabetet az alkoholistává lett Horiával. Horia egyre megalázóbb helyzetekbe kerül, ismeretlen mélységekbe ereszkedik alá, látomásai vannak, elhatalmasodik rajta az őrület. Nem tévedek nagyot, ha azt írom, hogy az Átlátszó sírok Dosztojevszkij írásaira emlékeztet leginkább.
Stanca vallásos író, regényében szimbolikusan jelzi, hogy a jelen Romániájában elveszni látszik a valódi, spirituális hit – helyette a materializmus pokla lesz az úr. A frissen felépült Nemzeti Megváltás Katedrálisa is saját anyagszerűségével válik jelképpé: ajtaja, ablakai befalazódnak, tömör sziklává válik, ahová nem lehet bejutni, így végül lerombolják. Kanadában (vagyis a nyugati civilizációban) viszont kiüresedtek a szent terek, egy bérbe vehető templomépület borzolja Ruxandra kedélyét.
A sok szenvedésen, nyomorúságon átesett Horia utolsó, valóban apokaliptikus látomása – melyről Ruxandrának írt leveléből szerzünk tudomást –, hogy a temetőben hemperegve átlátszóvá válnak a sírok, be lehet tekinteni a Pokol/Paradicsom terébe, az elhunytakat újra lehet látni. Bár Horia alakja életképtelenségével, befolyásolhatóságával, elesettségével, de egyben metsző intelligenciájával és megváltói magatartásával nehezen áll össze egy koherens figurává, érezhető, hogy a szerzői szándék magasabb polcra helyezi, mint a többi szereplőt. Ő az, aki kedvenc festőjével, Kleevel egyetemben a mélység felfedezője, a pokol bugyraiba alászállva valami örök értéket tud felmutatni felebarátainak, akik mindezt nem veszik észre, egy őrült vízióinak hiszik.
Viorel Untaru alakja is problematikus számomra. Nem hangzik túl hihetőnek, hogy hónapokon keresztül elhanyagolja boltját csak azért, hogy fondorlatos, rengeteg energiát igénylő tervét megvalósítsa, ragyogó ékesszólással és érveléssel meggyőzze a zavart Elizabetet és Horiát házasságuk szükségességéről. Közben nem unja meg a színjátékot, és pillanatokra sajnálja csak meg a két emberi roncsot, vagyis színtiszta gonoszságból cselekszik. Nehéz megítélni, hogy a befogadást nagyban nehezítő, a szöveget terhelő sok hallucináció, metafizikai gondolatmenet, természetfölötti, misztikus esemény mennyire tud szervesülni, és segíti-e a regény cselekménymenetét. Érzésem szerint csak igen kis mértékben.
Dan Stanca: Átlátszó sírok, fordította: Kirilla Teréz, Napkút Kiadó, Budapest, 2011.
Borítófotó: Radio Romania Cultural
