CLXVII.
A gyomromban érzem a kattogást,
arcomon hűsítő menet-szelet,
olaj- és erdőszag elegyedik,
és mint álomban, ismerős a táj,
egészen átjárja a szeretet.
CLXVIII.
És meghallom a csobogást,
közeledik és távolodik,
drukkolok, el ne kanyarodjon,
keresztezi kis vasutunkat,
és a nap átsüt a fák törzse között.
CLXIX.
És kiérünk a világ egyik legotthonosabb helyére,
hol átvezet a fényben úszó út a patak fölött,
túloldalt kis torony, és lángossütő ablaka,
nem messze a gyalogos fahíd,
és itt hátul az üdülő mesés bejárata.
CLXX.
Emlékszem az ottani békémre,
mintha jó lett volna maga az, hogy ott vagyok,
állok a tűző napon, sövény labirintusában,
követem hátra a park zegzugos útjait,
hosszasan a fodrozódást a kis tavon.
CLXXI.
Mintha napközben láttunk volna valakit
puskával hátra sétálni, és estére
ég a világ; én ugyan a mákos tésztát
választottam előzetesen, de végül
szüleim felezhetik meg a porciómat.
CLXXII.
Gabi kedves arcú, talán szőke,
hosszú copfos, nálam idősebb kislány,
nem emlékszem, levelére válaszoltunk-e,
vagy én, amikor már tudtam írni,
de sokáig megvolt fekete-fehér fényképe.
CLXXIII.
Az üdülő kerítése mentén
föl a tó irányába, aztán valahogy
jobbra és hátrébb, vagy nem is tudom,
egyszer csak kiérünk a tisztásra
anyával és apával.
CLXXIV.
A virágok színpompájában
szinte mozgásként is érzett,
váratlan elragadtatás –
úgy gondolom, az nem lehet más,
mint maga a „Királyrét”.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
