Egy nyári hollywoodi vígjáték két szép és ismert színésszel plusz egy plüssmackóval, aki ráadásul még beszél is? Ez a Disney-iskola cukormázas filmjeit juttathatja eszünkbe, úgyhogy nagyot legyintve indulhatunk is egy hűvös sörkert irányába. De ha tudjuk, hogy a Tedet Seth MacFarlane, a Family Guy atyja rendezte, máris több reménnyel léphetünk be a mozi légkondicionált termébe.
A tengerentúli tévénézők animációs sorozatok tekintetében is sokkal inkább el vannak kényeztetve, mint a magyarok. Soknak egyértelműen a felnőtt korosztály a célközönsége, nemcsak a szabad szájú nyelvezet miatt, hanem mert aktuális társadalmi kérdéseket tematizálnak humoros formában. A műfaj klasszikusa A Simpson család, mely tizennyolc évad után tudott kisképernyőről mozivászonra kerülni. Bár a South Park ugyanezt két évad után megugrotta, mindkét esetben az eredeti rajzfilmsorozat szereplői kerültek bele az egész estés kalandba. Az 1999-ben indult Family Guy – csakúgy, mint nagy elődje – egy átlagosnak tűnő amerikai család életét állítja középpontba, ám humora érdesebb, gátlástalanabb A Simpson családénál. Pörgősebb a ritmusa és hemzsegnek benne a popkulturális utalások. Tíz évad után nem a Griffin család költözött a gyöngyvászonra, hanem alkotójuknak adatott meg, hogy hús-vér szereplőkkel és egy számítógép által animált mackóval egyszerre két szintet is lépjen az álomgyári szamárlétrán.
A pattogatott kukorica majszolása és az üdítő szürcsölése közben sem nehéz rájönni, hogy a rendező (aki egyben producer, társ-forgatókönyvíró, továbbá hangjával és mozgásával Tedet is ő keltette életre) saját magáról mintázta a felnőni képtelen főhőst, de talán még mackóját is, szóval bemutatkozó moziját amolyan amerikai „Így jöttem”-típusú elsőfilmnek is tekinthetjük. A sztori nem bonyolult: egy kissrác azt kívánja, hogy karácsonyra kapott játék mackója elevenedjen meg, vágya pedig beteljesül. Harminc évvel később még mindig együtt lakik Teddel, de John Bennett közben elfelejtett felnőni, párkapcsolata is válságba jut emiatt, ráadásul a mackó bajba kerül.
A Family Guy-on edződött nézők kivételével sokan meg fognak döbbenni a vígjáték korhatáros humorán, kőkemény beszólásain, a hírességek cinkelésén, no meg a rajzfilmsorozathoz képest jóval kevesebb, de még így is észlelhető kitérőn. Ezek a miniepizódok nem gördítik előre a cselekményt, csupán az alkotó túlcsorduló humorának kisülései, melyek elsőre céltalan ökörködésnek tűnhetnek.
MacFarlane nem egy sorozatepizódot duzzasztott fel mozifilmmé, amiben színészek játszanak rajzolt figurák helyett, hanem inkább sikereket hozó cselekményvezetési és jellemformálási stílusához keresett megfelelő történetet. A felelősséget vállalni és felnőni nem akaró harmincas férfi története megszólítja egyrészt az alkotó hasonló cipőben járó nemzedéktársait, s még szerzői vonásokat is csempész a sztoriba. Szociológusok régóta mantrázzák, hogy a fejlett világban infantilizálódik a társadalom, a gyerekkor egyre inkább kitolódik, a felsőoktatás tömegképzéssé alakulásával hosszú évekkel el lehet odázni a felnőtt létet. Sőt a negyvenen felüli szülőknél is megfigyelték gondtalan ifjúkori éveik család rovására történő nosztalgikus újraélését. A legjobb példa a Family Guy családfője, Peter Griffin, akihez képest Homer Simpson egy megfontolt, decens gentleman.
A film alkotói láthatóan nagy élvezettel rekonstruálták a főhős gyerekkorát jelentő nyolcvanas éveket. Nem véletlenül, hiszen MacFarlane is ekkor volt kamasz, azóta is bevallottan nagy Star Wars– és Star Trek-rajongó. A filmben leghangsúlyosabb és többször visszatérő motívum azonban az 1980-as Flash Gordon című, pszichedelikus élményt nyújtó mozgókép-trip imádata. John és Ted befüvezve nézik az „annyira rossz, hogy már jó”-kategóriájú sci-fit, amit ugyanúgy nem lehet komolyan venni, mint a két jóbarátot.
De lássuk a medvét! Ted szöges ellentéte annak, amit egy aranyos, puha Teddy mackóról gondolnánk. Iszik, drogozik (a törvénnyel is meggyűlt a baja emiatt), csajozik ezerrel, de trágár és sziporkázóan szellemes dumája a leggyilkosabb. A műfajhoz mérten egészen árnyalt a bemutatása. Neki ugyanúgy meg kell küzdenie az önállóvá válással, mint legjobb barátjának, Johnnak. Néha közönségesnek és tahónak tűnhet, de természetesen arany szív dobog a vattabélés között, így oroszlánrészt vállal John és barátnője, Lori kibékülésében. Lorit Mila Kunis alakítja, aki a Family Guyban Meg Griffinnek kölcsönzi a hangját, és vígjátékok területén is sok tapasztalatot gyűjtött az utóbbi években (Barátság extrákkal, Párterápia). Ismertségét leginkább mégis a Fekete hattyúbeli szerepének köszönheti. Lori komoly állást tölt be, négyévnyi járás után többet akar a kapcsolatuktól, mint John, de a férfinak nem könnyű egyik napról a másikra felnőni, így a konfliktus garantált. John szerepében Mark Wahlberget láthatjuk, aki – a sok kemény fickós szerep után – hitelesen jeleníti meg a lelkileg éretlen, ám odaadó főhőst. Talán nem véletlen, hogy életkorban és kinézetben is közel áll a rendezőhöz.
A Ted felnőni nem akaró, vagy épp arra törekedő harmincasoknak, illetve Family Guy rajongóknak erősen ajánlott, a romantikus komédiák kedvelői számára viszont kissé sokkoló lehet tabudöngető és vérbő poénjaival. Filmfalók és a popkultúrát szeretők viszont olyan dózisban élvezhetik az utalásokat, kegyetlen szurkapiszkákat, mint legutóbb Kevin Smith első pár low-budget filmjében. Ryan Reynolds cameoja például egész egyszerűen zseniális. Bár nem vitt be igazán erős ütéseket, de Seth MacFarlane megállta a helyét a nagyobb súlycsoport szorítójában is.
Ted (Ted), 2012. Rendezte: Seth MacFarlane. Írta: Seth MacFarlane, Alec Sulkin, Wellesley Wild. Szereplők: Mark Wahlberg, Mila Kunis, Giovanni Ribisi, Joel McHale. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
