Szólongatás egy lehetett hadtest ütemére, 1943
Böbi tatának
Félhomályból előmerészkedő töltés, hidak
fémes kapaszkodása, ahová hajnaltájban
indulok, ki követ odáig, talán
alattunk folyó kísértet-
rajza csupán. Azt keresni minduntalan, aki
feltételeket teremt, mégis hiánnyal kérdez
vissza, mert fázik, pelyhes nyakszirtjére
ilyenkor apró ludak futnak. Ismerni a bőrét,
ahogy megfordul az ágyban, de nem venni
pontos mértéket róla. (Megint csak elképzelte
azt az ártérmenti koratavaszt, mert a dédpapa
persze hazajön, talán integet, mint egy
átszellemült kiskamasz.) Különös valóság ez, a köz-
katonák – bére, lépéseik véletlenek függvénye
faltól falig kegyetlen távolságon. Horizontot találni
lesz majd a béke jobbára, végül asztalhoz is ülünk,
akinek lábát lőtték, leplezi, hogy csonka minden
vigasz, mert részletre, szánalomra adják.
Nem erről szólni, nem a nőkről, nem a kurvákba
feledkezésről, a fegyelemről inkább. Ezzel-azzal
zsarolni meg egy gyötört élet alapjait, összetett két
kezébe mégis belefúródni, arcával fedezve orcapirító
gondokat. Amit tovább még magyaráznál, csak azt
fűzi hozzá, nincs kinek, látogasd hát meg emlék-
partjait, a fejfák kérgére, mindegy, kié volt, lehetett,
viaszból bábukat öntsél. Mikor már a lámpákat is
leoltják, és egészen hűvös lesz újra, érintésnyi
időben tapintat ez
így marad.