Hófehérke, a vadász, meg a többiek

Kis hazánkban is útjára indult augusztus 19-én az Egyszer volt, hol nem volt (Once Upon a Time) című sorozat, amely tavaly az amerikai ABC csatorna legsikeresebb újonca volt, miután pilot epizódja 13 millió nézővel debütált. Az egyelőre kérdéses, hogy honi berkekben mennyire lesz sikeres a sorozat, de mivel már most kiterjedt rajongótáborral rendelkezik, valószínűleg évekig láthatjuk még a magyar képernyőkön. Egy rendkívül ötletgazdag, gyönyörűen építkező szériával van dolgunk, mely új megközelítésben tárja elénk finoman szőtt (mese)világát.

Habár az újragondolt tündérmesék iránti rajongás közel sem új keletű a filmvilágban (a ’90-es évekből emlékezetes lehet a Hófehérke: a terror meséje, vagy az Örökkön-örökké című Hamupipőke-átirat), mostanában vált csak igazi tendenciává, és úgy tűnik, szép lassan a korábbi varázsló-, illetve vámpírőrület örökébe léphet. A nagy vásznon egyre sokasodnak a kicsavart – olykor kifacsart – Grimm-történetek, ennek fényében pedig nem meglepő, hogy a televíziós sorozatok is haladnak a korral: a tavalyi évben két tündérmesékre építő sorozat is indult. A találó elnevezésű Grimm, valamint az Egyszer volt, hol nem volt. A kettő közti különbségeket listázhatnánk, megtárgyalásuk egy újabb cikket igényelne, most azonban elég annyit megjegyeznünk, hogy a popkultúrában kétségkívül egyre népszerűbb trendnek számít a megújított tündérmese, mint önállósuló műfaj. Bátran kijelenthetjük továbbá azt is, hogy Edward Kitsis és Adam Horowitz – egykori Lost-írók – tollából az egyik legeredetibb újítási kísérlet született meg.

Kitsis és Horowitz nyolc évvel a sorozat indulása előtt álmodták meg az Egyszer volt, hol nem volt történetét. A sztori kiindulópontjául Hófehérke meséjének végét választották. A boldog esküvőt (és a kötelező happy endet) náluk megszakítja Hófehérke gonosz mostohája, aki szörnyű átkot bocsát a résztvevőkre, jobban mondva mindenkire, aki valaha eltüsszentette magát egy tündérmesében. Következésképp a teljes Grimm-populáció a huszonegyedik századi Amerikában köt ki, hiszen a Disney 2007-es Bűbáj című filmje óta tudjuk, hogy ennél el sem lehetne képzelni szörnyűbb büntetést. A sorozat így két szálon indul el: egyrészt lineárisan követhetjük az elátkozott meseszereplők számára rögtönzött amerikai kisvárosban, Storybrooke-ban zajló eseményeket, emellett pedig ötletes időugrásokkal, puzzle-darabonként mutatják be nekünk a karakterek múltjában zajló mesék párhuzamos világát. Egyszerre kapunk tehát izgalmas fantasyt és kisvárosi drámát, néhol csavaros krimit, máskor romantikus szappanoperát. A sorozat érdekessége és egyedisége pedig pontosan ebből a sokszínűségből fakad: a legkülönbözőbb mesék, karakterek, illetve műfajok interakciójából, valamint a két világ közötti dinamikából, és ebből adódóan a megkettőzött mesealakok lelkében dúló feszültségből.

Különös, hogy az Egyszer volt, hol nem volt is látszólag Hófehérke-adaptációként indul, mint a nemrégiben bemutatott Tükröm, tükröm című film, vagy a közönséget igencsak megosztó Hófehér és a vadász. Ez a sorozat azonban teljes mesevilágokat olvaszt egybe, rengeteg figurát tartva mozgásban és főszereplőként végül egy olyan karaktert választ, aki csak a meséken kívül, a meséken túl létezhet: Hófehérke lányát, a Storybrooke-ba száműzött közösség egyedüli lehetséges megmentőjét, akit örökbeadott kisfia, Henry csal a városba. Henry mindenfajta nehézség nélkül fejti meg a város titkát, összepárosítva Storybrooke lakóit kedvenc mesekönyvének szereplőivel – ezen pedig nincs is mit csodálkozni, hiszen gyerek, és a tündérmese elsősorban gyerekeknek szól. Ám az elátkozott szereplőket csak egy felnőtt mentheti meg, pontosabban egy olyan felnőtt, aki megtanul újra hinni a mesékben. Henrynek minden erejére szüksége van, hogy édesanyjában újjáélessze ezt a hitet, ami talán nehézségi fokát tekintve meghaladja anyja küldetését is.

A neves gyermekpszichológus, Bruno Bettelheim kiváló könyvében (A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek) többek között felhívja a figyelmet arra, milyen fontos, hogy a szülők vágatlan formájukban tolmácsolják gyermekeik felé a tündérmeséket, azok minden ijesztő és felkavaró részletével együtt. A mesék ugyanis csak így képesek gyógyítani, erősíteni, illetve felkészíteni a gyerekek lelkét az élet későbbi nehézségeire. Sajnos azonban a klasszikus mesék történetei cenzúrázott változatban terjedtek el, leginkább természetesen a Disney-feldolgozásoknak köszönhetően, melyek egyértelmű alapot szolgáltattak az Egyszer volt, hol nem volt világához is (ami nem meglepő, tekintve, hogy az ABC-csatornát a Disney birtokolja).

A sorozaton néhol kicsit zavaró formában ütközik ki a Disney-jelleg. Ennek engedve a különben remek forgatókönyv sorai közé olykor beszuszakolódik egy-egy szirupos mondatfoszlány, illetve a Grimm-gyűjtemény alakjain kívül más mesefigurák is megjelennek, pusztán azon a jogon, hogy a Disney-világ részei. Így találkozhatunk Lewis Carroll Csodaországának szereplőivel, az Ezeregyéjszaka dzsinnjével, vagy Pinokkióval, aki eredetileg Carlo Collodi olasz szerző fejéből pattant ki. Az Egyszer volt, hol nem volt mégis túlnő a Disney rajzfilmeken, mivel felnőttek számára is gond nélkül élvezhető, ezáltal pedig tökéletes családi sorozatként funkcionál.

Ahogy Graeme McMillan, a Time magazin írója felhívja rá a figyelmet, az újraírt tündérmesék legérdekesebb vonatkozása az, hogy a korábban csak gyerekek számára (rajz)filmekké dolgozott meséket immáron felnőtteknek, vagy legalábbis idősebb korosztálynak próbálják eladni. Egyértelműen kiderült ez a Hófehér és a vadász esetében is, mely nyíltan az Alkonyat-szérián érlelődő tinédzsereket célozta meg, és eszében sem volt cenzúrázni a mese eredeti szövegében rejlő (nagyon is fontos) szexuális utalásokat, vagy a nyílt erőszakot. Ám mivel hollywoodi blockbuster-filmről beszélünk, a Bettelheim által hangsúlyozott értékek többnyire elvesztek a nagyszabású CGI látvány mögött, míg az Egyszer volt, hol nem volt sokkal inkább a karakterek fejlődésére koncentrál, nem csak azért, mert szerényebb költségvetésből dolgozik, hanem mert jóval nagyobb odaadással, illetve odafigyeléssel készül.

Ha a sorozat pusztán egy fantasy-világban játszódna, összehozva a különböző mesék szereplőit, közel sem lenne annyira érdekes, mint így, két síkon haladva, hiszen ezáltal egyszerre szemlélhetjük a karaktereket egy számunkra idegen és egy ismerős világban. Úgy érzem, Kitsis és Horowitz valóban képesek voltak rá, hogy valami új, értékes, és legfőképpen szerethető dolgot tegyenek le az asztalra, mely megtalálja az egyensúlyt a mesék karakterközpontú, de gyakran lebutított Disney-rajzfilmes formája, illetve a Hófehér és a vadász-féle alkotások között, melyek túláradó látványvilága és tobzódó brutalitása a szereplők alulműködését és kidolgozatlanságát eredményezi.

Az Egyszer volt, hol nem volt mintha azt próbálná demonstrálni, hogyan képes harmóniában, fej fej mellett létezni egy gyermeki és egy felnőtt mesevilág/meseszemlélet: míg egyik oldalról varázslatos, színes, kosztümös fantasyt kapunk, a másikról egy felnőtt dramedy sorozatot egy amerikai kisváros mindennapi életéről. És bár Bettelheim azt mondja, a gyerekek számára ártalmas, ha a tündérmeséket a mi világunkban képzelik el, a sorozat mégis működőképes majdnem minden korosztály számára, hiszen egyszerre közelít és távolít. Hétköznapi figurákat hoz közel a szívünkhöz, hogy aztán egy számunkra idegen – a gyermekek számára azonban jóval otthonosabb – világban archetipikus mesealakokká változtassa őket. Ahogy Bettelheim könyve oly sokszor elismétli, a mindennapi realitásnak és a képzelet világának meg kell férnie egymás mellett, életkortól függetlenül. Ez pedig gyönyörűen megvalósul ebben a sorozatban, ahol gyermek és felnőtt eggyé válik, a meséknek pedig nincs egyértelmű eleje és vége. Minden figura élete egyszerre zajlik, és a boldog befejezés mítoszát egyfajta körkörösség váltja fel: a mesék folyamatosan összekapcsolódnak, egymást alakítják tovább, akár az örökkévalóságig.

Nagyon játékos szériával van tehát dolgunk, amely egyértelműen örömét leli abban, hogy olyan elemek (mesék) között keres összefüggést, melyek önálló életet élnek a kollektív tudatban. Az Egyszer volt, hol nem volt világában egyértelmű, hogy Hófehérke és Piroska jó barátnők, hogy Pinokkió a játszótársa Hófehérke gyermekének, vagy a Szépség és a szörnyeteg szörnye valójában Rumpelstilskin, a Magyarországon számtalan különböző néven futó híres német mesealak. Mondhatjuk tehát, hogy nagyon szubverzív alapötlettel operál a sorozat, melyet később olyan érdekességekkel fokoznak az alkotók, mint például a feje tetejére állított nemi szerepek kérdése. Ahogy Angela Carter A kínkamra és más történetek című mesegyűjteményében is a passzív női karakter egyértelmű feloldásával találkozhatunk, itt is erős ez a vonal.

A központi konfliktus két nő között zajlik, akik a huszonegyedik századi síkon Storybrooke városának polgármestereként, illetve seriffjeként funkcionálnak. A mesevilágban pedig a gonosz királynő által száműzött Hófehérke nem törékeny lányként keres a törpéknél menedéket, hanem valóságos amazonná válik. Mindezek ellenére a legnagyobb erő mégis egy férfi kezében összpontosul: Robert Carlyle zseniálisan alakítja Rumpelstilskin jócskán elmélyített karakterét, de méltó társai a sorozatveteránoknak számító hölgyek, azaz Ginnifer Goodwin (Hármastársak), Jennifer Morrison (Dr. House), vagy Lana Parrilla (24, Szwingerek). A komoly és kiterjedt szereplőgárda kétségkívül az Egyszer volt, hol nem volt legerősebb alappillérét jelenti.

Egy évaddal vagyunk csak lemaradva Amerika mögött, ahol szeptember 30-án indul a második felvonás. És bár a tündérmesei hagyományba ágyazott fantasy-dramedy különös egyvelege bizonyára nem való mindenkinek, egyszer érdemes kipróbálni. Tapasztalatból mondhatom, hogy bárkit könnyedén elvarázsol. Aki nem hiszi, járjon utána.

Egyszer volt, hol nem volt (Once Upon a Time), 2011. Alkotók: Adam Horowitz, Edward Kitsis. Főbb szereplők: Jennifer Morrison, Ginnifer Goodwin, Lana Parrilla, Robert Carlyle, Josh Dallas, Jared Gilmore. Gyártó: ABC.