Kilenc év telt el azóta, hogy Gerlóczy Márton jelentkezett első önéletrajzi könyvével, amire bizony hamar rá is haraptak az olvasók. Kapott hideget-meleget, reklámplakátja sikerkönyvekével együtt szerepelt metróaluljárókban, a mai napig megosztja a közönséget, de a regény végén csak széttárjuk a karunkat, eleresztünk egy félmosolyt, mialatt a „néhai” Váczi Márton (inkább Marci) olyan emelt fővel hagy ott minket, hogy kétség sem marad bennünk a könyv erejéről.
Könyvet a borítójáról nem szabad megítélni – szól az egyszerű, ám végtelen igazságot rejtő mondás. Azonban ennél a borítónál mégiscsak elidőznék egy kicsit. Egész pontosan a rajta szereplő leírásnál: „fiatal generáció kedvence”, „kultuszkönyv”. Igazán kényes dolog manapság az ehhez hasonló hangzatos kijelentésekkel reklámozni egy könyvet, könnyen elcsépeltté válhat és tévképzeteket szülhet. Ha már kultusz, akkor az alapműveltséghez tartozik, mindenkinek látnia/hallania/olvasnia kell, tagadhatatlan érték lapul benne, és ha még „provokatív”, társadalomellenes is, és egy olyan életstílust jelképez, amelynek büszke, eredeti és megismételhetetlen főhőse egy perifériára szorult alak, az csak hab a tortán. Nem az eltérő egyéniségekkel, nézetekkel és attitűdökkel van baj, hanem hogy mivé válik, mi lesz belőle a sok-sok kíváncsi, tapogató, idegen kézben. Szemléltetésként itt a Harcosok klubja, egy összetett könyv, tele hangzatos szállóigékkel, melyek Tyler Durden szájából hitelesnek hangzanak, üdítő megmártózni egy ritkán látott, szabad és merész életben, de ennyi. Említhettem volna akár a Trainspottingot, Bret Easton Ellist vagy akár Kárpáti Andort is, a lényeg, hogy a lenyűgözött befogadónak nem kell kötelező jelleggel birtokba venni, elsajátítani és magáénak érezni az adott életstílust.
Mert Gerlóczy könyve sem mentes a nagy igazságokat csattogtató, a köznép nyárspolgári létmódját elutasító, fintorgó, fröcsögő monológoktól. Ha ezekből túl sok jut, egy idő után üresnek hatnak, és egy játékait a földhöz vágdosó, durcás kisgyerek képe fog róla beugrani. Nem utánoz és másol, ám mintha tudatosan használná ezeket a bevett, népszerű, viszonylag könnyen és gyorsan emészthető, de annál hatásosabb formulákat: „Az agresszió ki- és felneveli a félelmet, ami aztán ösztönösen újraformálja magát, és egyik sem lesz képes a saját világa által vezérelve élni, és akkor már fel is került a komplexuskiállítás örökkön nyitva tartó termeinek falára, mint egy érzés, egy szabvány, egy polgár tettei, egy ember […] kiismertem azokat, akik állítólag elindultak azon az úton, aminek végeztével vagy rájönnek, hogy az élet egy olyan folyamat, ami napokból áll, és egy szakasz, aminek lényegében se vége, se eleje, de közben mintha történt volna valami, éltünk, megteremtettük az egzisztenciánkat, felneveltük az utókort, elősegítettük a boldogabb és fogékonyabb társadalom jövőjét.” (46−47.)
Szerencsére a könyv számottevő hányadát nem a kiragadott részlethez hasonlóak alkotják. Több van ebben a könyvben – mint ahogy Marcinak is megmondják a sokat emlegetett pedagógusok, hogy „többvanafejedben” − annál, amit mutat. A regényről született kedvcsináló bevezetők és leírások csak arról emlékeznek meg, hogy egy meglepően fiatal fiútól (aki a szerző egykori énjével azonosítható) az oktatási rendszer és a társadalom kritikáját kapjuk. Az önéletrajzi regények olvasásmódját előhívó könyv főhőse bukdácsol, bármelyik iskolába megy, kicsapják, beszól diákoknak, tanároknak, a világnak, alapjaiban elutasítja a „Nemzeti Alaptantervet”, a „szociális érzékenységre való nevelést” és magát a tanulást is, közben „éli a pesti fiatalok életét, bulizik, szerelmes, balhékba keveredik”, és most itt van, önigazolást keres és kap, bizonyít, elsősorban magának. Ám ez csak az Igazolt hiányzás egyik arca, a másik a vidéken, nagyszülőknél töltött nyarakban, a tizenéves, egészséges, életteli csibészségekben és a szórakoztató visszaemlékezésekben mutatkozik meg. A bevallottan személyes élményeket megszólaltató könyvben a szerző több fejezeten át érezhetően derűs nosztalgiával és szeretettel gondol vissza az elmúlt időkre, melyek nem tűntek el nyomtalanul, személyiségének részét képezik, szükségesek ahhoz, hogy egészben lássuk őt. Betekintést kapunk még a pesti éjszaka „varázsába”, családi tragédiákba, sajátos, fanyar realizmussal megjelenített panelkörképbe, a futballhuligánok világába. Ezen élveboncolás során ő maga is sodródik az emlékekkel, új és új összefüggésekre kezd rálátni, és igyekszik minél részletesebb képet alkotni saját világáról. Mindezt végig saját őszinte, természetes és szellemes hangján, bár ennek gördülékenységét néhol nyakatekert és túl hosszú mondatok akasztják meg. Végül mégis az elejtett félmondatok győzik meg az olvasót, melyekkel megállít egy percre és csendet teremt, pl. „én az eleve elrendeltségben nem, csak az eleve tök mindegyben hiszek” (58.).
A mű egyik erőssége a hangulatiság: eleinte nem túl tolakvó, aztán egyre hangsúlyosabb az a sajátos ízt kölcsönző atmoszféra, mely többé teszi, körülöleli és átszövi a történeteket. Mindezt Gerlóczy az érzékszervi tapasztalatok felfokozott jelenlétével éri el a regényben: „Ami viszont a legfontosabb, hogy olvasni és látni akarom magam előtt a hajnalokat, reggeleket, utazásokat, buszon, villamoson, metrón, hegyre fel és hegyről le, hidakon át, Budán és Pesten, elérkezve tanárok és diákok sokaságához, ismét galambszaros iskolapincék dohányfüstjébe burkolózva.” (6.) A feltáruló emlékek mélységét megmutató illatok, képek amellett, hogy a hiteles szöveget eredményeznek, a szerző szavak nélkül is tapintható érzékenységéről, magára az életre való nyitottságáról, fogékonyságáról árulkodnak. Megmutatja, hogy a hétköznapok titkai néha a láthatatlan, észrevétlenül maradt részletekben rejlenek: a nyár langyos-piszkos vizében, a légy zümmögésében, az agybénító hidegben, a villamos hajnali, ringató zakatolásában, a lágy, önmagáért való, gondtalan pillanatban.
De nemcsak a múlt mutatkozik meg ilyen formában, hanem az emlékezést megszakító jelen is. Pár céltalan, rögzített sor, ahol nem az eseményen van a hangsúly, hanem a vele születő, azt kísérő gondolaton és a rajta alapuló érzésen. Ilyen kiszólások alkalmával a laptop előtt ülő, az éppen olvasottakat megélő és azokat a háta mögött hagyó Gerlóczyra terelődik a figyelem, aki mintha fel-feltűnne a lapok mögött és finoman felemelné kezét. Folytonosságot teremtenek ezek a sorok annak ellenére, hogy az idősík hirtelen módosítása kizökkent a történet lineáris menetéből, ám egyúttal egy nagyobb egységet érzékeltet – azt a pillanatot látjuk, mikor az éppen múltját író beavat a szöveg saját jelenébe, és ez pedig mindegy, hogy kihez mikor jut el, már rögtön múlttá is válik, amihez pedig újabb és újabb jelenbeli távlatot lehetne kapcsolni. A végtelenbe vetett, folyamatosan változó bizonytalanság valahogy kellemes és megnyugtató érzés. Hogy ez cél volt-e, és ha igen, miért volt az, ki tudja, akárhogy is, ez az őszinteség élővé teszi a regényt és közelebb visz a szerzőhöz.
„[M]int macska az áldozatát, hosszasan figyeltem a tanárokat, diákokat, aztán hirtelen, meglódulva inkognitómból egyik napról a másikra hálóztam be az embereket” (54.). Gerlóczy kitűnő emberismeretéről árulkodik, ahogy körvonalazza az elbeszélő aktuális barátainak és diáktársainak a jellemét. Például ahogy leírja barátnője, Florisse rejtett félelmeit, vágyait és leplezni kívánt kettősségét, elfog valami furcsa meghatottság – ilyen az, ha valakinek tisztán látjuk hibáit és esendőségeit, belelátunk személyiségének mélyebb bugyraiba, és mindez mégsem rettent el, hiszen ez ahhoz tartozik, akit szeretünk. Ezekben a leírásokban érvényesül a legjobban a szerző elemző, részletező perspektívája, valamint életszeretete, nyitottsága és kíváncsisága a világ jelenségei iránt. Ezt a boncolást fel lehet fogni egyfajta játékként, de hatalomgyakorlásként is, melynek során összerakja, kiismeri, megérti a másikat. Másoknak ugyan a veséjébe lát, de magáról csak ritkán tesz kijelentéseket: az ő jelleme saját nézeteiben és meghozott döntéseiben nyilvánul meg.
Amit viszont gyakran jelent ki magáról, az az, hogy antiszociális, holott − lehet, nincs szüksége emberekre, és élvezi a magányt, de − szeret valahova tartozni, legyen az a számára legnagyobb értéket jelentő család, ami mindig mögötte van és löki tovább, vagy éppen az osztályból kilógó rendbontó csapat, amely az utolsó padsorban foglal helyet. Keresi és szomjazza a hozzá hasonlók, vagy valamiért érdekesnek tűnők társaságát, biztos pontokkal próbálja körbebástyázni magát: haverjai nincsenek – irtózik is ettől a szótól −, barátja is csak kevés, bizalmát csak egy-két embernek ajándékozza oda. A társadalom egy olyan közeg számára, aminek működését egyszerűen nem akarja elfogadni, ezért nem is próbál meg alkalmazkodni, hiszen se ő, se a társadalom alapjaiban már nem fog változni. Elutasítja a tizenéves kor fő intézményét, az iskolát, de ezt jól megindokolva, elvi alapon teszi. A saját útját akarja járni, tanulni csak úgy, hogy saját bőrén tapasztal – innen nézve kevésbé tűnik megbotránkoztatónak a főhős. A tanárok fő feladata szerinte az lenne – amit persze ők nem ismernek fel −, hogy biztassák a szerencsétlen diákot, aki minden hétköznap ott ül előttük a padban, várva, hogy kapjon valamit, „átlássa, hogy a tudás csak egy plussz, az életét érzései és gondolatai vezérlik” (73.). Gerlóczy menthetetlenül idealista, határozott elvekkel és elképzelésekkel, nagy adag öntudattal és merészséggel, aki nagyon is jól tudja, ki ő, azt meg éppenséggel nem, hogy hova tart.
Az Igazolt hiányzásban a szerző tisztázni akarja, hogy mi van mögötte és mi vezetett el idáig, megfogni és sorba rendezgetni az eddigi láncszemeket egy nagy fehér papíron, hogy bebizonyítsa magának, nem tévedt el, jó úton jár, hogy legyen erő a továbbiakhoz. Ennek során megszűnnek az érvényben lévő erkölcsi kategóriák, hiszen minden, amit tett, vagy amit éppen kihagyott és elmulasztott, saját meggyőződésből történt úgy, ahogy, és csak önmagának tartozik magyarázattal. Annál nagyobb igazolás pedig nincs számára, mint hogy a regény végén úgy érzi, olyan területeken fejlődik, amelyek valóban értékessé teszik az embert, megtalálta saját nyugalmát. Ezért önigazolásból meg kell adnunk neki a jelest, egy szakmai és emberi értékelő megjegyzéssel az alján: „csak így tovább!”
Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás, Scolar, Budapest, 2012.
