A Good Day To Die
Bruce Willisnek
Ez a nap éppen alkalmas lesz, gondoltam. A nyár
emésztő szorgoskodása mégis elcsüggesztett. Nem
tudtam aludni, a porszívózást elnapoltam, ideiglenesen
felfüggesztettem a gyászmunka végzését, és őszintén
megvallom, sejtelmem se volt, aznap mit forgatnak
fejükben gyilkosaim. Álmos, lobbanékony kíváncsisággal
kavarogtam az utcán, de a teret lezárták, hiába ólálkodtam
a kordonok körül. Nem láttam mögöttük a kulisszákat,
a másik városnak öltöztetett várost, se a kopasz hőst,
aki a kellő pillanatban majd előlép. A túloldalon, mint
a penge, fapados fodrászszalon cégére villogott, hirdette
az akciókat, és erről eszembe jutott, hogy tényleg nem
szabad tovább halogatnom a hajvágást. Hiszen épp
az ilyen szélütött délutánok a megfelelők a kívülről
vezérelt újjászerveződésre, mint amikor egy könyvről
finoman lefújjuk a port. Mégis féltem betérni – mi van,
ha várnom kell? De ami még rosszabb: mi van, ha nem
kell várnom? Ha rögtön sorra kerülök, és a nálam is
nagyobbra nőtt tükörben figyelem majd a hűvös
mozdulatsort, a villámgyors vágásokat. És ha később
behunyom a szemem, mintha különösen ijesztő jelenethez
érnénk: azonnal elalszom. Aztán kopaszon ébredek,
idegen, hősi pózban, előttem egy lángba borult város
és késő, mert nincs már alkalmas pillanat. Vagy készséges
kamera leszek gyilkosaim kezében, amit most,
akár egy töltött fegyvert, lassan maguk felé fordítanak.
🙂 laza