Somoskői Beáta: Óriás (versek)

Óriás álma

Lakik egy óriás bennem.
Gyakran fél, nem találja
helyét. Megnyugtatni
hiába próbálom.
Ha álmodik, én éberen
várom kiáltásait.
Rúgkapál, s arcát
marcangolja. Akaratlan
vacognak madárcsontjai.
Nappal csendes, jól nevelt,
szeretnéd te is, ha látnád,
milyen szorgosan ültet
fákat. Vágyik a zöldre,
égig érőt tervez. Keze érdes,
homloka sima, szörnyekkel
nem barátkozik.

Óriás ebédje

Lakik egy óriás bennem.
Szeszélyes jellem,
órákig a padlásra zárkózik.
Apró szavaitól félek –
pedig sejtem, tetőcserepet
eltolva tájakat rajzol.
Tudom, hol jár, ha sétál,
nyikorognak a gerendák.
Ebédelni többször hívom,
nehezen veszi rá magát,
hogy hátát a mélységnek
fordítva másszon létrát. Kezet
mos, imádkozik csendben.
Nem válogat, nem
panaszkodik, a morzsákat
tenyerébe szórja.

Óriás a tükör előtt

Lakik egy óriás bennem.
Képeslapokat gyűjt
ezüstpapíros dobozba.
Ujjaival simítja őket –
úgy hiszi, nincs egyforma.
Óriásom hangos gyermek,
örömét még nem leplezi.
A csend és a mélység
sem jelent mást számára.
Teremtettem neki több világot,
hogy hangját törvénytelen
magányban próbálja.
Önmaga hasonlatára
képzel el engem, kezem
markolja az utcán sétálva.
A világot is áhítja, pedig retteg,
hogy az szemével megkívánja.