Válság után: földgáz, génmanipuláció, lendrugók

A kortárs angol-amerikai science fiction (rövidítve: SF), illetve fantasy rendkívül sokszínű, szervezett, rétegzett műfaj – ez magától értetődő jelenség, aligha igényel bizonyítást. Jól illusztrálja ezt a 2012-ben alapított Ad Astra Kiadó, mely ennek a szövegvilágnak a legkiválóbb alkotásai közé enged betekintést.

A kiadó szerkesztője az a Kleinheincz Csilla, aki maga is tehetséges és ismert SF szerző – nem csupán Magyarországon, hiszen novellái fordításban külföldön is megjelentek. A kiadó hangsúlyozott célja, hogy olyan sikeres, Amerikában befutott és díjazott szerzőket adjon ki, akik még Magyarországon nem kerültek az olvasók elé. Tehát nem a már szinte klasszikussá vált, nálunk is jól ismert neveket teszik még népszerűbbé – vagyis, ha a kortárs SF irodalmat nézzük, nem William Gibson, Bruce Sterling, Neal Stephenson, Cory Doctorow, China Miéville vagy éppen Neil Gaiman lesznek a szerzőik. (Azt a felületet többé-kevésbé sikeresen igyekszik lefedni az Agave, a Szukits és a Galaktika Könyvek.) Viszont látható rés támadt egy olyan kiadó számára a magyar könyvpiacon, mely fiatal, frissen díjazott, de eddig még csak hallomásból ismert és eredetiben olvasható szerzőket fordít le, méghozzá külföldi sikereiket követően igen hamar.

Ennek megfelelően az Ad Astra könyvei remekül példázzák, hol tart ma, mi érdekli most a kortárs anglofon SF irodalmat. Lauren Beukes dél-afrikai írónő Zoo City címen ismert könyve ügyesen keveri a populáris irodalom különböző műfajait – Gaiman, Miéville vagy éppen az Interfictions című amerikai novellagyűjtemény szerzőihez hasonlóan, ahol Kleinheincz Csilla is megjelent. Catherynne M. Valente Marija Morevna és a Halhatatlan című regénye az angol-amerikai szerzők azon igényét testesíti meg, hogy kitörjenek saját nyelvük, kultúrájuk korlátai közül, azaz ne csupán angolszász országok tájait, folklórját, mítoszait, témáit fedezzék fel, hanem kontinentális európai, például orosz mitikus elemeket és irodalmi hagyományokat alkalmazzanak. Ian McDonald A dervisház és Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány című regényei hasonló dologra tesznek kísérletet, hiszen az előbbi a 2027-es év Törökországában, míg utóbbi a közeljövő Thaiföldjén, Bangkokban játszódik.

 

Mindkét regény a cyberpunk immár három évtizedes hagyományát folytatja, vagy inkább írja újra. A dervisház jövőképét az információs és nanotechnikai forradalom határozza meg: a regénybeli Isztambulban az okostelefonok továbbfejlesztett változatai (az úgynevezett „ceptepek”), valamint a nanotechnológia által tervezett ruhák és robotok színesítik, könnyítik meg az emberiség életét. Mindez természetesen a cyberpunk hagyományait követve, nem hoz átütő sikert és boldogságot a széles rétegek számára: a különbség gazdagok és szegények, vagy ami talán még fontosabb, az információs- és nanotechnológia felhasználói és kirekesztettjei között igencsak jelentőssé válik. A kőolaj egyre kevesebb, inkább a földgáz az, ami a fő energiaforrás ebben a jövőben. A globális felmelegedés is erősen kihat az emberek életére: emlékezetes jelenet, amikor az Ázsiát Európával összekötő Boszporusz-hídon a tavaszi kánikula által felzaklatott tömeg öngyilkosságba hajszol egy autóst.

A narrátor hat szereplő szemszögéből vázolja fel a regény cselekményét. Elénk kerül annak a fiatal nőnek a története, aki vidékről felköltözve marketinges szakemberként próbál betörni az iparosodott Isztambul üzleti életébe. Megkapó a katasztrófákra fogadásokat kötő, nyugdíjas éveit taposó görög származású közgazdász professzor nézőpontja, akit az 1980-as katonai puccsot követő diáklázadásokban való részvétele miatt távolítottak el az egyetemről, s aki előtt most adódik az utolsó lehetőség, hogy megpróbálja zátonyra futott karrierjét és magánéletét helyrehozni. Egy fiatal házaspár szolgáltat két további nézőpontot: a földgázcsalással élete nagy dobására készülő, rajzfilmfigurával azonosuló bróker, valamint a legendás, mézzé lett ember nyomába eredő régiségkereskedő asszony szerelmi és munkahelyi élete szintén nagyszerűen van megírva. Talán a legerősebb jelenet a könyvben, amikor az ügynök a nagy üzletet követően a Galatasaray−Arsenal meccset élvezi, s miközben a tömeg őrjöngésébe olvad bele, telefonhívást kap, amelyből kiderül, a feleségét kell megmentenie. Számomra ezekhez képest némiképp talán kevésbé volt meggyőző a szívbeteg kisfiú története, akinek füldugóval kell élnie életét, ezért mindenki süketnek tartja, s aki nanotech robotok segítségével végez igazi detektívmunkát, valamint a tékozló fiú alakja, aki a testvérénél bujkál az apja elől, s egy merényletet követően dzsinneket kezd el látni. Igaz, a dzsinnek sok mindenért kárpótolnak.

Mindebből leszűrhető, hogy Gibson Neurománcánál és Cory Doctorow Kis testvérénél élhetőbb jövő ez: egy olyan Törökországé, mely egyfajta harmadik utat képvisel a politikai térképen. Az ország néhány éve már EU-tag, de még a legfiatalabb és legszegényebb tagország. A kortárs Törökországhoz hasonlóan részben muszlim orientáltságú, mohamedán kulturális hagyományokkal és kapcsolatokkal rendelkezik, de Nyugat felé forduló gazdaságpolitikát folytat, melynek köszönhetően az új technológiák és a fiatal kutatók előretörése különösen kézzelfoghatóvá és eredményessé válhat.

Bacigalupi regénye ennél jóval sötétebb – és némileg talán részletesebben megrajzolt, picit komplexebb – képet fest a jövőről. Új időszámításba vezeti be az olvasót: a nyugati globalizáció, térnyerés, terjeszkedés, nyersanyag beszerzés („Expansion”) korszakát az Összehúzódás („Contraction”) követi. Itt már nem csak az olaj, de a földgáz is teljes hiánycikk: reneszánszukat élő közlekedési eszközök (léghajók, riksák, vitorlás hajók) válnak elengedhetetlenné, és a szélenergia, kőszén, génmanipulált állatok (úgynevezett masztodonok), valamint felhúzott óriási lendrugók szolgáltatják, illetve tárolják az energiát. A lendrugók abszurdan humoros ötletét a biopunk jövőképe teszi komorabbá: géntudósok („gene-ripper”) és kalóriatársaságok („calory company”) olyan betegségeket, járványokat terjesztenek el mind az emberek, mind a termesztett növények között, melyeket aztán saját maguk tudnak csak gyógyítani – ezáltal válik a biokémia a legfontosabb üzletté, kutatási tereppé. A géntechnológia odáig jut, hogy a „természetes” házimacskák faja kipusztul, s csupán klónozott, többé-kevésbé láthatatlan, génmanipulált fajtájuk (az úgynevezett „cheshire” macskák – nevük utalás Lewis Carroll Alice Csodaországban című regényére) népesíti be a világot. Sőt az emberek között is megtalálhatóak a mesterséges, génmanipulált egyedek: ők a címbéli felhúzhatós lányok, akiknek génállományát ideális szerető, titkárnő, testőr személyének alakították ki – viszont sokszor terveztek beléjük valamilyen testi hibát, nehogy átvehessék az uralmat az emberiség „normál” népessége felett. Mindenki lenézi és kihasználja őket. A Szárnyas fejvadász (Blade Runner), vagy még inkább az eredeti Philip K. Dick regény, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? alapötletei, jövőképe íródik itt újra, csak biopunk háttérrel.

A gazdaságpolitika Bacigalupi regényében is rendkívül hangsúlyossá válik. Ellentétben a jelenlegi állapotokkal, a jövőbeli, fikcionált Thaiföld, amennyire csak lehet, elszeparált a Nyugattól és más délkelet-ázsiai országoktól. Egyfajta harmadik világot idéző diktatúra alakul ki, melyben a királynő rejtélyes, valószínűleg szimulált alakja fogja össze az országot, s a Kereskedelmi és Környezetvédelmi Minisztérium vezetője harcol az uralomért. Virágzik a korrupció, a bevándorlókat bárki zaklathatja, a milícia szabadon veheti le a sápot szinte minden üzletből: ezt a kezdeti, ideálisnak aligha nevezhető, de mégis viszonylagos nyugalmat és jólétet biztosító egyensúlyt borítja fel egy amerikai kalóriatársaság kémje, továbbá egy kettős ügynök rendőr százados, Hok Széng kínai bevándorló, valamint a címbeli felhúzhatós lány története. Nem csupán az SF, hanem a kémtörténetek kedvelői is élvezhetik tehát a regényt: Graham Greene, John le Carré műveihez hasonlít a könyv, ahol a súlyos politikai játszmákat nem (csupán) a profi kémek, ravasz politikusok és hősies katonák döntik el, hanem a véletlen; a gyáva, ügyeskedő kisemberek, az erkölcs nélküli kalandorok és az árulók, kettős ügynökök szerepe válik kulcsfontosságúvá.

Természetesen egyik sem tökéletes könyv. A felhúzhatós lány jövőképe sokrétű, megkapó és összetett, de a történetformálás nem túl egyéni, s így aligha marad meg az emlékezetünkben. (Igaz, az egyik kulcsszereplő váratlan halála, aki sokáig a narráció egyik nézőpontját is biztosítja, remek húzás az írótól.) Mindkét könyvnek pazarul megformált szereplői vannak, továbbá rendkívül érdekes a nemzetiségi konfliktusok leírása, valamint a külpolitika megjelenítése: görög, örmény, kurd nemzetiségű szereplők isztambuli élete, kínai és egyéb menekültek Bangkokban, illetve Törökország és Thaiföld Nyugathoz való hozzáállása végig leköti a figyelmet. A dervisház viszont kicsit túlírt szöveg, némely mondata eredetiben is erőtlen, és ezt néha a fordítás tovább tetézi, sokszor túlságosan követi az angol nyelv ritmusát és nyelvtanát: ezáltal többször kiérződik belőle, mi lehet az eredeti megfogalmazás. Ennek megfelelően néhol hibás a szöveg: az angol „discrete”, azaz „különálló” szó a „discreet”, azaz „diszkrét” kifejezéssel kerül fordításra mindjárt a 12. oldalon. (A felhúzhatós lány magyar nyelvre való átültetését kevésbé találtam problematikusnak.) A könyvek befejezése szintén hagy némi kívánnivalót maga után: A dervisház esetében szinte már giccses, de legalábbis erőltetett a túlzásba vitt happy ending, a személyes és üzleti sikerek halmozása, míg Bacigalupi regényében éppen fordítva, a túlságosan drámai, erőszakos végkifejlet az, ami kicsit ront a könyv összhatásán.

Mindazonáltal érthető, miért kapott olyan sok díjat McDonald és Bacigalupi, miért lettek befutott szerzők odaát, s miért választotta ki őket az Ad Astra nálunk. Rendkívül tehetséges, élvonalbeli szerzőkről van szó, akik ügyesen láttatják (és vetítik a közeljövőbe) a kortárs, 21. század eleji kulturális, tudományos és technikai jelenségeket, gazdaságpolitikai viszonyokat, nemzetközi és nemzetiségi problémákat. Sok érdekes könyvet várhatunk tőlük a jövőben is, melyek közül remélhetőleg Magyarországra is eljut majd néhány remek darab.

Ian McDonald: A dervisház, fordította: Tamás Gábor, Ad Astra, Budapest, 2012.

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány, fordította: Horváth Norbert, Ad Astra, Budapest, 2012.