Test, tér, idegenség. Három – a kultúraértelmezések centrumában álló – fogalom, három önértésünket alakító tapasztalatforrás. Peer Krisztián Belső Robinsonja ezek szétválaszthatatlanságával szembesít. A kulcsszavakból egyúttal az is felsejlik, hogy miért hathat a kortárs költészet horizontjából továbbra is eleven, lezáratlan olvasmányként ez az 1994-es kötet.
A zseniális érzékkel kiválasztott cím egyrészt visszautal arra a költészetfelfogásra, mely szerint a líra tétje annak a kimondása, ami a bensőben lakozik, másrészt megidézi Robinson figuráját – a par excellence modern szubjektumét, aki lakóhelyet teremt a kietlen vadonból. Ahogy azonban a vallomásosság beszédmódját disszonánssá hangolják át a szövegek, úgy számolnak le a teremtés-esztétika mítoszával is: „Aki teremtő volt, már végleg utazó.” A kötetbéli utazó nagyvárosok sorát – Prága, Dublin, Berlin – járja be, de a versek súlypontja a pályatárs Térey munkáival szemben nem annyira a kulturálisan beágyazott városélmény megjelenítésén nyugszik. Peer lírájában inkább az idegenséggel való találkozás elbizonytalanító hatására helyeződik a hangsúly: „Az idegen város / díszletei, hihetetlen, hogy ebben a házban élnek. / Bennszülöttek utánozzák a turistákat.”
Ez a kizökkentő, szorongást keltő effektus azonban nemcsak az ismeretlen terek sajátja. A Belső Robinson lapjain az otthon kísérteties hellyé válik, melyben a lakó afféle daganatként telepszik meg – „Felemészti a lakást a jelenlétem, a boldog kismamát tágítja így a zigóta.” –, s ennek a viszonynak a mintájára a testben való lét otthonossága is szertefoszlik: „Félek a testemtől. / Ijesztően gyógyul.” A tér- és testalakzatokat egymásba játszató („homorú, nyálkás bélcsatornák / az utcák”), a kint és a bent viszonyát megszállottan újra- és újrarendező szövegek egyik legérzékletesebb, visszatérő metaforája így lehet a csigaház: „Úgy foglalják el a testét az életre kelt dolgok, mint csigaházat a remeterák.”
A Belső Robinson tehát felforgatja azt a nyelvbe kódolt meggyőződést, mely szerint „igaz valónk” bensőnk legvédettebb fészkében rejtőzik. A tenyészés-burjánzás trópusaival áthatott versekben maga az én válik parazitává, egyedisége a szaporodás önmegsokszorozó aktusában számolódik fel: „És ha mással párzol, szaporodom / benned, és a beleidből / lágy táplálékot szívok.” S ahogy azt a(z ön)megszólítás eldöntetlenségével játszó Otthonbefejezése sugallja, az alanyt éppen befelé irányuló tekintete, az önboncolás igyekezete medikalizálja – teszi önmaga számára másikká: „s csak te látod mindezt, az idegen, az orvos”. Az a gesztus, amellyel Peer költészetté gyúrja át a biológia és az orvostudomány lexikáját, az utóbbi esztendőkben feltűnő testpoétikai tendenciák fényében különösen fontosnak tűnik. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Nemes Z. Márió tollából született az életmű eddigi legpontosabb, legkörültekintőbb olvasata.
Az idegenség azonban nem csupán a saját test ellenőrizhetetlen, fenyegető természetében nyilvánulhat meg. Felforgatóan más lehet a gyermekperspektíva is. (S innen ismét jelenünk fiatal lírájához vezetnek a szálak.) A Vers a megszületettekről a felnövést a romantikus gyermekeszménynek megfelelően a felejtéssel teszi egyenértékűvé, míg A vízszintes várban egy még nem varázstalanított világ tárul fel, amelyben az aszfaltozók mitikus alakokként dolgoznak az úttesten. „Ujjaik közé fekete hártya / nőtt, testük mögött párolgó / gépek.” Történetük a Kőműves Kelemenné mondájából vett mottóval együtt egy művészetallegóriává növi ki magát: a birtokukban álló tudás nem tehető nyelvivé. „ha szomorúak, a titkot / beleburkolják az útba.” Peer azonban többnyire nem a gyermeki nézőpont törésmentes megkonstruálására tesz kísérletet, a versek inkább ennek rögzíthetetlenségét mutatják fel. Hangoltságuk gyakran groteszk, tétjük a hátborzongató elbeszélhetősége lesz – amilyen például a kabalaállatok ligete, melyben „eltévedt / egy felnőtt, pedig madzag volt a derekára kötve.” Ebben a Jóslat a jósról címet viselő versben eltűnik a természetes és mesterséges közti különbségtétel, a megkínzottak bizarr menete – „Jönnek az elemes, beszélő babák. / Aztán a kitépett lábú pókok, / és a kitépett póklábak” – szétszedhető, toldozható-foldozható matériaként tünteti fel a lelket is.
S idegenként tör be a versek klausztrofóbikus terébe persze a Nő is. Így, nagybetűvel, hiszen ő mindig nyíltan allegorikus figura: „a Nő lehetetlen, szimmetrikus forma”. Olykor a femme fatale jelmezét ölti magára („nyakán néhány mérgező anyajegy”), olykor már-már megszelídíthető („Kezdi megszokni, / megnevelni azt a nőt, akire gondol.”), de – ahogy a mondatvégi kétértelműség finoman jelzi – csakis az imaginárius szférájában. A másikhoz való viszonyt sajátos módon értelmezi a Szerelmi levelezés egy biológia-tankönyv margóján befejezéseként elhangzó fohász: „Segítsen minket az első emberi szám, a Kettő.” Emberi, hiszen az én az önmagára utalás aktusában már mindig megkettőződik – de ebben a sorban a Belső Robinson szubjektumfelfogását meghatározó hasadtság regisztrálásán túl felsejlik a társiasság ígérete is.
Nehéz napirendre térni afelett, hogy ezt a zavarba ejtően érett, újszerűségéből a megjelenés óta eltelt esztendők alatt sem sokat vesztő kötetet annak idején egy húszéves egyetemista vetette papírra. A magam részéről már csak azt kívánom, hogy egy zenekar vegye végre észre a Peer verseiben rejlő potenciált, és egyszer egy koncerten nagyon hangosan énekelhessem velük azt, hogy „történhet bármi, de történjen durván”.
Peer Krisztián: Belső Robinson, József Attila Kör, Balassi Kiadó, Budapest, 1994.
