A tévésorozatok telítődött piacán egyre nehezebb megragadni és fenntartani a nézői figyelmet, s ez fokozottan igaz a bűnügyi tematikájú szériákra. A 2011-ben indult amerikai The Killing szélesen merít a hagyományból, ám viszonylag egyedi szerkezetet alkalmaz. Így aztán nem esélytelenül száll ringbe a mesterdetektívek, a rendőrcsapatok és a helyszínelők ellen. Spoileres írás következik.
A sorozatot az az AMC kábelcsatorna vetítette, amely olyan sikeres szériák készítésében jeleskedik, mint a sokszoros díjnyertes Mad Men – Reklámőrültek, a drogot előállító kémiatanárról szóló Totál szívás, vagy a zombis képregény-feldolgozás, a The Walking Dead. A The Killing fő írója és gyártásvezetője Veena Sud, aki a Döglött akták című sorozatot hasonló szerepben már sikerre vitte. Ezúttal sem igen nyúlhatott mellé, hiszen egy 2007-ben indult, és jó kritikai visszhangnak örvendő dán tévésorozat, a Forbrydelsen remake-jének elkészítését bízták rá. Ahogy az ilyenkor megszokott, az eredeti történetet Sud amerikai közegbe helyezte, azon viszont nem változtatott, hogy a serial típusú (vagyis nem epizodikus, hanem egymással összefüggő részekből álló) sorozatban egyetlen gyilkossági ügy kibontakozására koncentrálnak a főszereplők. Ezt akár merészségnek is nevezhetjük, hiszen az utóbbi idők nevesebb krimisorozatai hozzászoktatták a nézőt, hogy egy epizódon belül két-három ügy is megoldódik (Helyszínelők, Sherlock), illetve a fő cselekményszál farvizén egyéb, kapcsolódó bűntényeket is felgöngyölítenek a rendőrök (Kemény zsaruk, Drót).
A sorozat egészen átívelő, egyfókuszú nyomozás leghíresebb példája kétségtelenül a Twin Peaks, melyet a The Killing – mint azt a nevezetes „Ki ölte meg Laura Palmert?”-kérdést aktualizáló plakátja egyértelműsíti – nyíltan elődjének is tekint. Akárcsak David Lynch művében, itt is egy középiskolás lány, Rosie Larsen meggyilkolása indítja el az eseményeket. A helyszín ugyancsak hasonló, az eset az USA északnyugati részén történik. A mindig borús, esős Seattle Twin Peaks-szel ellentétben nagyváros, de ezt szinte csak a vágóképként mutatott felhőkarcolók juttatják a néző eszébe, mert egyébként kertvárosi környezetet, tópartot, erdőt gyakrabban látunk, mint földalattit vagy bevásárlóközpontot, és a felsorakoztatott szereplők köre sem terjed túl egy kisvárosén. A baljós, nyomasztó hangulat is visszaköszön, bár nem olyan erőteljesen, mint a nagy elődnél. Hiába várunk misztikumra, groteszk alakokra és borzongató álomjelenetekre, a The Killing megmarad a realitás talaján és szoros szálakkal kötődik egyéb, valóságközelibb bűnfilmekhez is.
A folyton zuhogó eső például David Fincher Hetedik című thrillerét idézi, akárcsak a sötétség, a nyomozás napokra bontása és az utolsó ügyén dolgozó rendőr fokozatos összecsiszolódása a tőle sokban különböző „újonccal”. Rosie apjának cselekedetei sem okoznak majd meglepetést annak a nézőnek, aki emlékszik Clint Eastwood Titokzatos folyó című filmjéből a Sean Penn által játszott karakterre. Ezek az ismerős motívumok persze nem csak az amerikai átdolgozók munkájának köszönhetők, egy részük gyaníthatóan a dán eredetiben is megvolt már.
A The Killing azért persze egyedi vonásokat is mutat. Ha egyetlen nyomozás tizenhárom részen át tart, akkor sok múlik az információk adagolásán. Egy széria emellett a karakterek kidolgozottságával és a közöttük lévő konfliktusok okos felépítésével tudja megnyerni magának a közönséget. Nem kis teljesítmény, hogy a három szálon futó (két detektív nyomoz, a lány családja gyászol, a két városi politikus a polgármesteri címért küzd), de sovány sztorit viszonylag egyenletes színvonalon, kisebb üresjáratokkal képesek ennyi részre elnyújtani. Sajnos, valóban nyújtásról van szó. Hat-hét részben vígan elfért volna ennyi esemény, és akkor talán nem érezné a néző, hogy visszaélnek a türelmével. A szereplők egy részével ugyanis a forgatókönyvíróknak jóformán semmilyen céljuk nem volt azon túl, hogy legyen kire terelni a gyanút. Ez persze a klasszikus krimikben sincs másképp, elég csak Agatha Christie-re utalni, akinél mindig legalább fél tucat, kellő motivációval rendelkező figurát is elkövetőnek tekinthet az olvasó. De amíg ennek feszültsége az angol írónőnél végig megmarad, jelen esetben egy újabb információ fényében a korábbi gyanúsított szinte teljesen kikerül a történetből, vagyis csak addig van rá szükség, amíg a nézőt tévútra csalja.
Szerencsére a két központi alak önállóan és együtt is működőképes figura. Üde színfoltnak tekinthetjük, hogy a nyomozópárosból a nő szerepe hangsúlyosabb (a sorozatban egyébként is sok a női közreműködő, a már említett Veena Sud mellett több rész Agnieszka Holland lengyel rendezőnő munkája). Sarah Linden a legelső epizódban az utolsó napját tölti a seattle-i rendőrségen, tizenéves fiával és leendő férjével Kaliforniába fog költözni. A meggyilkolt lány ügyét még rábízzák, és be kell tanítania új kollégáját, Stephen Holdert is. Sarah kényszerűségből marad, majd egyre jobban bevonódik a rejtélybe, miközben szeretteire egyre kevesebb időt szán. A rendőrnő a nyolcadik részben jut minden szempontból mélypontra. Szégyenben marad fia, leendő férje és a meggyilkolt lány szülei előtt is, a nyomozás pedig az FBI közbelépése miatt megreked.
A rendőrpáros két tagja, ahogy az megszokott, szinte mindenben ellentéte egymásnak. Linden szabálykövető és túl komoly (kollégái meg is tréfálják, kihívják helyszínelni egy „meggyilkolt” guminőhöz, amit aztán Linden megtart emlékbe – ez egyszerre vetíti előre Rosie ügyét és a munka „hazavitelét”). Holder viszont informális csatornákon jut előbbre, eredményesen használja ki, hogy laza öltözékében, fakó hangjával, komolytalan stílusával inkább tűnik junkie-nak, mint rendőrnek. Múltjának részletei csak fokozatosan tárulnak fel a néző előtt, de a forgatókönyv végig meghagy valamilyen kételyt bennünk a szándékait illetően. A két karakter és az őket megformáló színészek, Mireille Enos és Joel Kinnaman összjátéka a sorozat talán legnagyobb erőssége.
A készítők nem követték a skandináv előképet abban, hogy az első évad végén megoldódik az ügy, és a következő részek már egy új esetet taglalnak. Talán ez is megmagyarázza, hogy a dánok miért folytatják tovább a sorozatot, miközben az AMC már a második évaddal lezárta a szériát. A The Killing egyszerre merész (a nézői elvárásokat kijátszó) és bosszantó (a rejtély megoldását elodázó) lezárása, hogy a tizenharmadik rész végén lévő cliffhanger a gyilkos kiléte felől újra elbizonytalanítja a nézőt. Ez a kétélű húzás valószínűleg azokat, akik hozzám hasonlóan már a tizenhárom részt is túlzásnak érezték, eltántorítja az események további követésétől. Akik mégis kitartanak a kétségtelenül hangulatos, feszült percekkel és izgalmas karakterekkel is szolgáló sorozat mellett, a huszonhatodik nap végére választ kaphatnak a plakáton lévő kérdésre.
The Killing – 1. évad. Rendezők: Ed Bianchi, Phil Abraham, Agnieszka Holland, Nicole Kassell és mások. Forgatókönyv: Veena Sud, Søren Sveistrup. Szereplők: Mireille Enos, Joel Kinnaman, Billy Campbell, Brent Sexton, Michelle Forbes. Gyártó: AMC.
Azt hiszem, a Killing éppen egy olyan sorozat, ahol nem az út végének elérésén van a hangsúly, hanem magán az utazáson. A CSI-típusú sorozatokkal ellentétben itt szépen lassan fontosabbá válnak a karakterek (a nyomozópáros, a család, a meggyilkolt lány), mint az, hogy ki is ölte meg Rosie Larsent – éppen ez az izgalmas benne. 🙂 Aki rá tudott kapcsolódni az első évad komor hangulatára és a lassú, karakterközpontú történetmesélésre, annak a második évad sem fog csalódást okozni – sőt. 😉
Joel Kinnaman nagyot játszik, a második évadra hozza ki a karakterből a maximumot, a gyengébb részekben is olyat vállal, hogy na 8). Hiánypótló kis összegzés ez is, gratulálok ;). A harmadik évadért kár, elnéztem volna őket…