A nyelvi kifejezés határainak keresése és a rajtuk való túllépés a költészet visszatérő problémái közé tartozik. A fordítás, fordíthatóság kérdésköre eszünkbe juttathatja eltérő kultúrák ütközését, az érthetőséget, az interpretációt – lényegében annak kutatását, hogyan érthetünk szót egymással, ha (globalizáció ide vagy oda) egyáltalán szót érthetünk.
Domokos Johanna költő és irodalomtudós régóta kísérletezik többnyelvű költészettel, eltérő nyelvű művészi szövegek összekapcsolásával. Ennek egyik lehetséges megoldása a fordítás (ahogyan az pl. a Bordó erdő esetében történt), legújabb kötete, a XIX. Nemzetközi Könyvfesztiválra megjelent exil(e), elixí(e)r azonban szorosabb és mélyebb egységre törekszik.
Hatodik verseskötetében Domokos szövevényes, elsőre alig átlátható tipográfiai és nyelvi megoldásokkal hívja utazni az olvasót: autóút vezet át a lapokon és fogja közre a rövid, széttördelt szövegeket, amelyeket gyakran hatalmas üres terek választanak el egymástól. Míg az úton szétszórtan elhelyezkedő, dőlten szedett sorok magukkal ragadnak, továbbléptetnek, addig az út szélén lévők megállítanak, elidőzésre késztetnek bennünket. Magyar, angol és német nyelvű részletek keverednek, sokszor egyazon versben, sorban, címben. Hol ugyanazon szövegrészlet szerepel különböző nyelveken, mégis máshogy, hol az eltérő részek egészítik ki egymást, megkövetelve nem csupán azt, hogy alkalmazkodjunk a gyors váltásokhoz, hanem azt is, hogy elolvassuk és meg is értsük a nem anyanyelvünkön írtakat. Ezt a ritmust nem könnyű azonnal fölvenni, szerencsére azonban a kötet fölépítése és hossza már első olvasásra is hagy elég időt erre.
Az utazás, idegenség, otthonkeresés témáiról olvasva nem tudunk nem gondolni a határon túli szerzők határhelyzetére, arra az ismerős és az idegen közti egyensúlyozásra, ami az exil(e), elixí(e)r hangulatát is meghatározza. Domokos szövegei azonban korántsem egyszerűen a gyökértelenségről beszélnek: a folyamatos úton levés által az ismeretlen fölfedezésének izgalmát is magukban rejtik, saját magunk fölfedezésével együtt. A költözés alapélménye lesz a kiindulópontja annak a gondolatláncnak, amely végigvezet minket az úton, kanyarokkal és kitérőkkel együtt. Minden vers értelmezhető miniutazásként, a nagy úttól való időleges letérésként, hol időben, hol térben. Az emlékezés, önértelmezés folyamatát elindíthatja egy játszótér látványa vagy a narancslé íze; a jelen és a múlt egymásra vetítése pedig olyan fantasztikus formákban bukkan felszínre, mint a város mögötti város, amelyet a beszélő otthonának tekint (city, home).
Számos versnél láthatunk különböző nyelvű dedikációkat, ami a kötet laza fölépítésével együtt a bizonytalanság érzetét kelti, mintha a beszélő fokozatosan szétosztaná, szétszórná magát a téridőben, hogy végül csupán a megfigyelés maradjon meg neki (amellyel a kötet kezdődik és zárul). A határtalanság (vagy elveszettség?) érzését fokozza a versek nyelvi fölépítettsége: a gyéren adagolt, rövid, széttördelt, rímtelen sorok, az igéket gyakran helyettesítő főnevek és főnévi igenevek, amelyek néha szinte az állóképszerűség benyomását keltik.
Jó esetben a verseskötet nem csupán versek gyűjteménye, hanem szervesen megalkotott, egységes mű. Az exil(e), elixí(e)r – noha több költemény önállóan is olvasható a világhálón – látványos és már-már szélsőséges példája ennek. Nem csupán a vizuális megoldásokról van itt szó, amelyeket a külön-külön publikált szövegek nem tudnak visszaadni: megjelenés és jelentés szétválaszthatatlanul egybefonódik. A nagybetűk és a központozás szinte teljes hiánya és az oldalakra elnyújtás szilánkokra hasogatják a verseket, amelyeket így más módon kényszerülünk összerakni. Az út-szövegek és a vers-szövegek – ahogyan az a roads, roots címűben ki is mondatik – egymást metsző egyenesekként húzódnak végig a köteten, sajátságos hálózatot alkotva. A megálló-versek szavai nem maradnak meg a forma szabta korlátokon belül: oldalakon keresztül elkísérnek bennünket, mint az autó ablakán bevilágító, mozdulatlannak látszó hold, miközben egymással is kapcsolatba kerülnek, verseken átívelő metaverset alkotva. Jelentésgazdag motívumok – mint a tizenkét kőmíves vagy az aktív cselekvésként kezelt megfigyelés alapgondolata – térnek vissza a három (sőt néhol még több) nyelv valamelyikén és szövik még szorosabbra az összetartó szálakat, mígnem a kötet egyetlen, lazán strukturált szöveggé válik. Ezen az univerzumon vezet minket keresztül az út, borítótól borítóig, a föl-fölbukkanó kurzivált vagy félkövérrel szedett szavak pedig jelzőkarókként szolgálnak az üres, szavaktól alig benépesített terekben.
Domokos bőven él a nyelvi játék lehetőségeivel, hangsúlyozva ezzel egyfelől mindhárom nyelv lefordíthatatlan sajátosságait (mint az angol wor/l/d), másfelől azt a végtelen teret, amely megnyílik a költő előtt, ha van bátorsága elhagyni anyanyelvének határait, ahogy írja: eltávozni az ismerttől (mint a verscímként is szolgáló fal/l/). A szerző zökkenőmentesen oldja meg az olvasó fokozatos bevezetését ebbe a szemantikai labirintusba. A kötet elején található költeményekben világosan elkülönülve, párhuzamosan jelennek meg az eltérő nyelvű szövegek, gyakoriak a részleges ismétlések; később többnyelvű címek és versek, majd sorok következnek, hogy végül egyetlen soron belül kerüljenek egymás mellé angol, magyar, német kifejezések.
Ki az exil(e), elixí(e)r ideális olvasója? „Elengedő és befogadó kísérőknek” – áll rögtön a kötet elején, és valóban: egyértelmű, hogy Domokos műve a szokásostól eltérő nyitottságot és nem elhanyagolható nyelvtudást követel tőlünk. Ha azonban figyelmesen olvasunk, rájövünk, hogy a kötet valójában egynyelvű: a német, angol és magyar sorok önmagukban töredékesek, egységet csak összességében alkotnak. A szerző pedig mindhárom világban otthonosan mozog: ha az egyik nyelven eléri a kifejezési lehetőség határát, átvált, így képes folyamatosan mozgásban maradni. A cím szavaiban zárójelek és ékezetek keverednek, jelezve, hogy nem egymástól független világokról van szó, hanem egymásra vetítődő tudattartalmakról. Az utazó gondolatban otthon jár, az azonban, hogy hol is van ez az otthon, már nem bizonyos. A kötetben megjelenített út egyszerre száműzetés (exile), vándorlás és gyógyír (elixier) is erre az otthontalanságra: ha az egész világot tekintjük hazánknak, sohasem leszünk számkivetettek. Ahogyan maga Domokos fogalmazza meg az utószóban: „nyelv és kultúrkör legjobb esetben nem csak a sehol, hanem a mindig otthon levés érzetét adja”.
Domokos Johanna: exil(e), elixí(e)r, Pluralica & SCHILER, Budapest, 2012.
