CLXXXI.
A szokolyai kitérő fájdítja a szívem,
valahol ott halad el az erdei vasút is,
nézegetek hátra az indóház előtt,
piros pad, kék kút, kerítés szeglete,
sorompó darabja? Soha a kis vonat.
CLXXXII.
Aztán a miénk élesen jobbra térve
átvág, ez látszik, ugyanazon erdőn,
úgy süt a nap, zizegnek a rovarok,
ismerős az illat, hajlásszögek, hangok,
és váratlanul kiér egészen máshova.
CLXXXIII.
Attól csak szomorúbb,
hogy két óra járásra
kirándulásaink régi központjától,
amely utat gyalog azóta se tette meg
tudtommal senki a családból.
CLXXXIV.
Az egész világ a miénk volt,
és maradt az a később dróthálóval kerített,
hatszáznyolcvanegy négyzetméteres,
gazos földdarab, korcs almafákkal,
permetlé szagával, szomszédok zajával.
CLXXXV.
Az unalmas viszolygás,
és viszolygás az unalomtól –
„úgy hírlik, a halál
csupa efféle inverzió”,
különösképp eszkalálódásakor.
CLXXXVI.
És valóban, ottani jellemző foglalatosságom:
összekötözött vagy -szögelt fadarabokból
kis kereszteket állítottam,
le-lefotózva őket,
mint egy cinikus mozgalom majd nagyban.
CLXXXVII.
Dacoltam a kezdettől utált
telekkel, és kudarcot vallottam –
az lett a hétvége, az a nyaralás,
még ünnepünk sátrát is ott verték fel,
végül odaköltöztek nyugdíjas szüleim.
Jegyzet
CLXXXV.: Málik Roland-idézettel.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.