bedobozolva
állunk egy üres szobában
rágalmak
verődnek a falakról vissza.
annyi hang ugyanaz
mintha tömeg készülne
lincselni végre
úgy simítanak végig
mintha porosak lennénk
talán a lerakódott éveket
érzik. vagy azt az öltönyt
amit naponta gyűrünk.
szárnyakat szimatolnak.
mintha mindegy lenne nekik.
kibúvót nem találunk.
nincs rejtett kijárat.
romok bennem
és elzavart kufárok. hogy legyen
helyed bennem mert egyedül
szeretsz lenni. és néha van is úgy
mintha egy kádba ülnél
kiszorítod belőlem ezt a világot.
akkor jó nekem. mert mintha
egy kádban ülnék áthat a semmid
és ez mindenem.
üres vagyok mint egy templom.
de tudd azért hogy ott a homályos
sarokban kételyek lapulnak.
és előjönnek a fényre.
és mint amikor kihúzzák a dugót a kádból.
a testnek újra súlya van.
és minden ami isten.
kifolyik belőlem.
esténként
nézem a fényt a folyón.
mint egy üres csónak.
visszafelé utazom. cirógatok
egy-egy hű szokást. és megtűröm.
a test lázadásait.
a partnál ér el az utolsó égitest.
a mesterkedések elől nincs kitérő.
a szél áriát énekeltet a sással.
fütyülnek rám. a madarak.
nem kényelmes itt nekem.
kevés a hely.
sok a táj.
sólymod ha
visszatér
üdvözlöd mindhiába.
így szelídíted a szomorúságot.
naponta más ürügyet
vetsz oda falatnak
mintha félnél hogy elvékonyul.
miközben szemed
összevarrja az eget a földdel
úgy hiszed minden szakadáson
remény les át.
olyan ez mint berepülni egy tájat.
a röptetések végén
a sólymot sapka vakítja
és te elszomorodsz.
vagy magadhoz szelídülsz.
