Végre sajátomnak mondhatom a mostanában egyre többször felbukkanó igényt, hogy szükség lenne a mai magyar populáris irodalom rendszerezésére, csak hogy rögvest a Mirelit jelentős hatásával indítsak.
Felesleges lenne azonban abban a szerepben tetszelegni, hogy a hazai kortárs szórakoztató irodalmat megnyugtató biztossággal átlátom, de kétségtelen, hogy a Mirelit többek között e kicsiny szeglet felosztására késztetett. Talán az is sokatmondó, hogy rögtön elkeríteni, elszigetelni, védeni akartam az általam olvasott lektűröktől, egy új szint fontos darabjává emelni.
Rácz Zsuzsa Nesze Neked Terézanyu! című könyvének merész felütése igen jól mutatja, milyen nehéz ma a populáris irodalmat írók élete: „Ugye tudja, hogy maga nem egy Esterházy Péter?” A görcs, hogy szórakoztatni kell az olvasókat, ha már nem egy komor, komoly borítójú könyvet emeltek le a polcról, úgy látszik, szinte semmi az ilyen típusú kérdésekhez képest, amely a leírtak szerint azt a fenyegető érzést eredményezi, hogy a szerzőt alkalomadtán valószínűleg szívlapáttal fogják agyonütni az irodalmárok. Vagy jobb esetben, ahogyan e példa kiválóan szemlélteti, a hozzáértők csupán jóindulatúan rávezetik a tévelygő írókat, hogy a „magas irodalom” olimposzi csúcsától milyen messzire is található a hely, amelyet műveik alapján elfoglalhatnak.
A helyretétel csakúgy, mint Rácz Zsuzsa Előhangja, kimondottan magyar tünet: a magas-szórakoztató irodalomhoz való viszony meghatározása a magyar lektűrszerzők esetében alapvető, az ezt firtató kérdés, a védelmi vonal felhúzására kínált lehetőség, az interjúk elmaradhatatlan része. Nem csoda, hogy Inkei Bence is csatlakozott ehhez a tendenciához: mint olvastam, büszkén vállalta, hogy populáris könyvet írt. E kijelentés nagyjából azzal a mélyen rögzült felfogással lép párbeszédbe, hogy jó esetben a könyv az eladási listákra ugyan felkerülhet, de az irodalommal bíbelődő szakma közönye, megvetése ennek ellenére is borítékolható. Vagyis hogy Inkei erre felkészült. Pedig a Mirelit minden hibájával együtt arra világított rá, hogy igenis van remény, hogy a magyar irodalom is eljusson odáig, hogy a mentegetőzés és a provokálás is értelmetlenné váljon.
Inkei jól választott témát, az olvasni tudók nagy százaléka minden bizonnyal ráismeréssel nyugtázta a paranoid, normálistól hatványozottan eltérő szakítás utáni időszakot bemutató regényt. A könyv központjában nem is egy kapcsolat vége áll, hiszen az elhagyó nő csak mint elhagyó nő van jelen, az olvasó kizárólag az elhagyott férfi mentális megingását követheti nyomon. Hát hogyne merülne föl, mennyi epikai anyag lehet az önsajnálatra felhúzott történetben? És kiderül: nagyon sok. Inkei egyszerűen nem fogy ki az ötletekből. A könyv legnagyobb erénye, hogy az utolsó pillanatig tartja az elején kijelölt szintet, nem fárad el, nem válik unalmassá és nem lesz kevésbé humoros. A baráti társaság tagjaira ugyan joggal ráfoghatnánk, hogy láthatóan sablonforma alapján válogatták őket a csapatba, ha a való élet nem ágálna amellett, hogy minden jól működő miniközösségben akad minimum egy Trapper és egy Andris. A Mirelit annyira olvasóbarát és szórakoztató, hogy a kötet felénél komoly aggodalmat okozott, képes lesz-e még nyolcvan oldalon keresztül az elbeszéltek önkéntelen áradásának illúzióját kelteni, miközben ha közelebb lépünk, nagyon is látható, milyen határozott elképzelés vezeti a történetet. A rövid fejezetek különböző gondolatszálak gondos, átgondolt összefűzésével, de görcsösség nélkül állnak össze kis egészekké, mintha egy élvezetes sitcom részeit vetítenék egymás után, amelyekben már csak terjedelmi okok miatt sincs üresjárat.
A szerkezet fontos részét képezik a minden helyzetben előbukkanó reklámszövegek, és körülbelül a tizenötödiknél értem meg, hogy mit is takar valójában a fülszövegben található „generációs regény” kifejezés. Én (1988) ugyanis egyetlen idézetet sem tudtam beazonosítani, egyetlen reklámélmény emlékem sincs, amely egyezne a könyvbeliekkel. Azóta is kísért az irigység, hogy biztosan akadtak olvasók, akik együtt tudtak haladni Gömörivel. Az idézetek a hiányzó közös tudás nélkül fárasztó és semmitmondó betétekké válnak, pedig el tudom képzelni, ahogy bekapcsol a jóleső nosztalgia azoknál, akik tudják valahová kötni azt a mondatot, hogy „Novotrade telefonszalon, jó napot kívánok!”
A nyelvezet könnyedsége egyáltalán nem jelent igénytelenséget és nem irányoz elő gyengébb agyi teljesítményt; mindez kifejezetten a kezére játszik annak a szerzőnek, aki állítása szerint azoknak akart könyvet írni, akik egyébként nem nagyon szoktak olvasni. Le sem lehetne tagadni, hogy a Mirelit szerzője újságíró. Érezhetően nem kezdő kéz görgeti a mondatokat, s csak néhol üti fel a fejét finomkodó megfogalmazás, amely valami nagyon mai, túlságosan trágár mondatot hivatott eltakarni. Inkei az átkötésekkel sem bajlódik sokat, a szépirodalmi megoldásokhoz szokott füleknek kicsit idegen lehet, hogy „hát, most itt vagyunk, mert”, de a Mirelitnek nagyon jól áll, mert nem az a tétje, hogy narratív bravúrokkal kápráztassa el az olvasót. Bár ez sem teljesen igaz.
Egy ideig csak szerencsés szerzői választásnak tűnik az önéletrajziság intimitását hordozó én-hang, illetve az olvasó érzelmi érintettségét, közelségét növelő, néhol kissé furcsának tűnő, de nagyon is hatásos folyamatos jelen idő. A könyv zárásában azonban világossá válik, hogy a múlt jelenidejűsítése a Mirelit koncepciójának lényeges, narratív szempontból kulcsfontosságú eleme. Az utolsó pillanatban sci-fi vonalra helyezett történet minden humorát maga mögött hagyja, de talán a történet nem is jó szó ez esetben, hiszen a Mirelit tudatfolyam regény, annak is keserűen egyedi fajtája: inkább egy „tudattalan folyam” regénye, amiről az olvasó készségesen megfeledkezik, mielőtt újra szembesítik vele. Bár csattanós epizódokból felépülő eleven történetnek mutatja magát, kiderül, hogy mindvégig az elme útvesztőinek, álomútjának vonalain haladtunk.
Inkei valószínűleg úgy gondolta, hogy ki kell húzni a valóság lába alól a szőnyeget, mert az még csak-csak elmegy, hogy az ember fejében megfordul, hogy magánnyomozóval figyeltesse az exét, de az már túlmenne minden határon, ha egy szerencsétlen, de voltaképp épeszű srác bánatában tényleg felfogadna valakit. Másfelől szépen érzékelteti, hogy járhat az, aki a szakítás utáni gyászidőszak megúszására törekszik. Ha ez volt az ára, hogy az elhagyott férfi rémálomszerű elképzeléseit valószerűsítse, és hogy az elkeseredés, az értetlenség és a düh forrásából merítő, az átlagosnál is termékenyebb képzelet irányait találékonysággal végigjátssza, akkor e döntés mégis inkább pozitívuma, mint hibája a könyvnek. A Mirelit lelombozó vége sem feledteti, hogy igazán szórakoztató, okos könyvet tartunk a kezünkben, amely egyben kitűnő példát statuál arra, hogy igazán szórakoztató irodalmat a közhiedelemmel ellentétben nem képes minden hülye írni, vagyis az nem csak elszántság meg szabadidő kérdése.
Inkei Bence: Mirelit, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.