Köves Gyuri nem a Hollywoodba tartó vonatra szállt fel 1944 tavaszán. Koltai Lajos filmrendező azonban azzal, hogy lényeges pontokon (leginkább a főhős látószögének megalkotásakor) figyelmen kívül hagyta a Kertész Imre által jegyzett forgatókönyv instrukcióit, olyan hollywoodi alkotások „sorstársává” tette a filmadaptációt, mint – az író által kritikával illetett – Schindler listája vagy A zongorista. A Tiszatáj diákmelléklete ezúttal egy olyan tanulmányt tartalmaz, amely jóval több puszta mellékletnél.
Kertész Imre meglehetősen lesújtó véleménnyel van Spielberg alkotásáról. A Schindler listájáról szóló vita során a Nobel-díjas író úgy fogalmazott, hogy „a rendező őszinte filmjét láttuk: ennek a rendezőnek őszintén nincs fogalma arról, hogy mi történt”. Az alkotás egyik legnagyobb hibája, hogy a holokauszt ábrázolásakor az európai civilizáció kontinuitásának megszakítottsága helyett a „színesben megjelenő, győzelmes embertömegre” helyezi a hangsúlyt. Gondolhatnánk, hogy a Sorstalanságból készült filmadaptáció a Kertész által jegyzett forgatókönyvnek, valamint a forgatást végig figyelemmel kísérő író vigyázó tekintetének köszönhetően elkerülte ezt a hibát. De mégse.
Sághy Miklós tanulmánya két jól elkülöníthető részre tagolódik. Az első egység az 1975-ös regénnyel foglalkozik, a második egység a filmet elemzi. Előbb hosszasan részletezi azokat a különleges narratív eljárásokat, amelyeknek köszönhetően a Sorstalanság szakított a tradicionális holokauszt-elbeszélések logikájával, majd akkurátusan összehasonlítja a regényt a forgatókönyvvel és a filmadaptációval. Előbbi és utóbbi kettő között a legélesebb különbséget az irónia, a komikum, a groteszk és a töredékes látásmód eltűnése jelenti („a forgatókönyvbeli instruktor »mindent megmagyaráz«”), valamint az, hogy a forgatókönyv minduntalan reménybeli rendezőjéhez szól, így az instruktor „szétrombolja az egyidejűség poétikáját”. Köves Gyuri átélő nézőpontját tehát egy külső fókuszú láttatás felé mozdítja el, szakítva a regényszöveg eredeti narrációs technikájával. Hangsúlyozandó viszont, hogy ez még mindig Kertész szövege.
Koltai Lajos azonban nemcsak az eredeti textussal, hanem a forgatókönyvvel is szakít, figyelmen kívül hagyva azok utasításait. (Az persze továbbra sem érthető, hogy ez Kertésznek miért nem tűnt fel, vagy miért hagyta jóvá.) A film egyik meghatározó összetevői az Ennio Morricone komponálta zene lágy, harmonikus, melankolikus dallamai, amelyek „előre jelzik, sugallják a befogadás módját, hiszen a könnyfakasztó melodrámák hangulatát idéző muzsika rögtön a történet felütésekor a panasz és visszaemlékező szomorúság modalitásával hatja át a film vizuális dimenzióját”. A tanulmány egyik kulcsmondata érzékenyen világít rá a Koltai-alkotás másik fő problémájára is: „Mivel a regényben az irónia és a gorteszk látásmód egyik fő forrása Köves igencsak szűkre szabott perspektívája, ezért ennek a látásmódnak a filmbeli kiiktatása (mely figyelmen kívül hagyja a forgatókönyv instrukcióit) egyben az ironikus, groteszk ábrázolásmód lehetőségét is erősen kétségessé teszi.”
A visszaemlékezés ítéletalkotó perspektívája és a mozgóképi klisékre hangolódott nézői elváráshorizontnak a kiszolgálása végső soron egy olyan mozgóképi elbeszélést hozott létre, amely éppen a Kertész által elítélt színes és győzedelmes embertömeget ábrázoló hollywoodi termékekben lelhet (sors)társra. Ahogyan Sághy fogalmaz, mintha a film szemléletén annak az újságírónak a nézőpontja hatalmasodott volna el, „aki a regény világában minduntalan pokolnak akarja a lágert elképzelni – amivel Köves Gyuri messzemenőkig nem ért egyet”.
A tanulmány az októberi Tiszatáj legalaposabb elemző írása. A diákmelléklet – a szokásnak megfelelően – fizikailag is leválik a folyóirat testéről; azaz hogy ezúttal mégsem: Sághy Miklós írása nélkül ugyanis csonka maradna az októberi szám, így a külön fűzött lapokat mindenképpen érdemes szimbolikusan is visszahelyezni a folyóirat szövegtestébe.
A lapszám bemutatásának linearitását ugyan már megtörtem, de azért kanyarodjunk vissza az elejére. Tandori Dezső igen terjedelmes életművéből egy rövid és két hosszú verset olvashatunk. A versbeszélő reflexióinak terében önmaga elmúlásának testi jelei állnak, mint például a romló, kihulló fogak és különböző betegségek. A szövegek néhol beletörődést sugallnak, máskor ironikus távlatba helyezik az elmúlást.
Ezt követi Ioan Groşan elbeszélése. A román szerző A mozikaraván című hosszú novelláját László Szabolcs fordításában olvashatjuk. Az elhagyatott román falucskában játszódó történet ideje valamikor a kommunista ideológia térhódítására tehető, ám a falu népe minduntalan igyekszik megakadályozni ezt az eszmét. A szöveg nem nélkülözi a néhol abszurd, néhol pedig fekete humort. Magyarra eddig csak egy kisregényt ültettek át az író tollából, a Groşannal való ismerkedés során tehát nem elhanyagolható az itt közölt novella, amelyből egyébként Kino Caravan címmel filmet is forgattak.
Kiss Anna versei rövid, töredezett sorokból állnak, egy-egy sor pedig legfeljebb két szintagmából. Az Elkóborlások ritmusa olyan érzést kelt, mintha egy rituális szertartást idézne meg a szöveg egy módosult tudatállapotú versmondó recitálásával, míg a Lepkék útján a lélek ugyanezzel a technikával már játékossá válik, és Weöres verseit idézi. Mindkét esetben igaz viszont, hogy a szövegek erős auditív élményt nyújtanak a befogadónak.
Borsodi L. László naplóbejegyzéseket idéző szövegei egy dialógus tömör kivonataként tüntetik fel magukat, ahol azonban sohasem mondatik ki, kik folytatnak egymással párbeszédet. A be/lejegyzések E/1. és E/2. személyű sorokat kevernek, s motivikusan mintegy áthálózzák egymást. Igazán sikerült darabok egyébként, a kevesebb néha több logikáját alkalmazzák ügyesen, és Kiss Anna alkotásaihoz hasonlóan ezeknek is különleges hangulatuk van. Turi Tímea három költeménye (Üveghideg, Elhallgatni sok felesleget, Fogalmi költészet), Harkai Vass Éva naplóversei és Láng Orsolya lírája következik még a Marno-blokk előtt.
A blokkban előbb Radics Viktóra és Marno János izgalmas és érdekes e-mail váltásait olvashatjuk, amely a szokásos írói interjúk kérdezz-felelek játékánál többé, magára a kérdezőre is reflektáló párbeszéddé vált rögtön az elején. Ezt követően B. Greskovics Klára több Marno-vers után most a Tereld című alkotást elemzi tanulmányában. A hosszú elemzés legnagyobb hibája, hogy úgy tűnik, mintha nem is magát a verset, hanem a versben lévő szavakat magyarázná Greskovics egyesével. A meglévő szavakhoz minden esetben hozzárendelődik a megfelelő elméleti és kultúrtörténeti kontextus, de a tanulmány végére (éppen emiatt) tulajdonképpen elveszítettem a fonalat. Az utolsó bekezdéseknél már úgy éreztem, hogy magáról a versről mégsem tudtam meg igazán sokat. Aligha járul hozzá az interpretációhoz konstruktívan annak a tudása, hogy a veszik származékszó, hogy a kapu török jövevényszó, vagy hogy a csont a „(gerinces) test legszilárdabb része”; alkalmasint ez utóbbit a kiemelő lábjegyzet ellenére magától is tudja az olvasó. Mindezek miatt kevésbé éreztem revelatívnak a szöveget.
A mérlegen rovat Bod Péter recenziójával nyit, aki Márai naplóinak az 1957 és ’58 között született bejegyzéseit összegyűjtő kötetet mutatja be. A naplóírás az emigráció során Márai legfőbb írásformájává vált, amit a vissza-visszatérő alkotói válság ellenére is rendületlenül alkalmazott. Rendre kitűnik ezekből az írásokból, hogy Márai számára folyamatos küzdelmet jelentett az anyanyelvi kultúrából való kiszakítottság fájdalma és az emigrálás helyességének józan belátása. E küzdelem minden pontja végigkövethető a naplón keresztül. A recenzens szerint „jelentőségét tekintve 1943 és 1989 között a Naplókkal egyetlen Márai által preferált alkotói célkitűzés sem vetélkedhet”.
Darvasi Ferenc rövid írásban méltatja Bodor Ádám legújabb regényét, a Verhovina madarait, amelyet a 2011-es esztendő egyik legjelentősebb alkotásának tart. A szöveg „sok-sok halál meséje – a halállal való szembenézés regénye”, s a Bodortól már jól megszokott jegyeket viseli magán. Ez a mű is több önállóan is értelmezhető részletből épül fel, egy földrajzilag pontosan lokalizálható, de mégis mitikus helyen játszódik, s a szöveg atmoszférája ezúttal is erőteljes, szinte rátelepszik az olvasóra.
Lengyel András szövegére hárult a feladat, hogy berekessze a kritikarovatot. Recenziójában egy monumentális szövegre irányítja a figyelmet: Csapody Tamás Bori munkaszolgálatosok című könyvének írásakor a jogász és a szociológus hangyaszorgalmával térképezte fel a szakirodalmat, s kutakodott az „oral history” nem mindig kényelmes terepén. Lengyel hangsúlyozza a könyv érdemeit, elsősorban azt, hogy szerzőjét nem hatja át az az ideologikusság, ami számos, a huszadik századdal foglalkozó történészre sajnos jellemző. Csapody érvelésének sajátossága, hogy az elsődleges elbeszélésére másodlagosan egy ugyanolyan jelentőségű és sűrű szövésű adatréteg helyeződik, s a szöveg nemcsak a végkövetkeztetést engedi látni, hanem azt a nagyméretű szakirodalmat és feldolgozott anyagot is, amit a kutatás közben megmozgatott. Végül Ibos Éva Perovics Zoltánnal készült interjúját olvashatjuk, ez a beszélgetés zárja le a Tiszatájt októberben.
Tiszatáj, 2012/10.
