CCXXXI.
Volt egy eszménk, az is közös volt:
az „abszolút hívás” –
egy széttört óra két mutatója
az „örök egyes” jelszóval,
majd leváltotta a treff tízes.
CCXXXII.
De sosem használtuk őket.
A „Tűízes”: a tüzes tízes
cím lett Patroklosznál,
talán már a katonaságon írta,
oda üzentem neki ezt:
CCXXXIII.
„Úgy hiányzol. Ha tudnám: tudsz, jöhetsz,
és nem kell félnem, hogy tönkretesznek érte,
vers helyett kártyát küldenék:
hozd vissza eltépett felét.”
Így került a meghívóra is.
CCXXXIV.
Első szerzői műsorom
a padtársam állította össze
s rendezte meg, én csak ráadásként
adtam elő egy verset, de rajtam kívül
senki sem tudta ott, hogy az a barátomé.
CCXXXV.
Akkor még az egészet fejből,
kicsit Váci Mihály-os: „…Higgy! Láss! Áss!
Sírt. Mért? Bántották? / – Benned.
Terép? – Cserép…” – magyartanárom
alkotói fordulatra gyanakodott nálam.
CCXXXVI.
Mert már-már beteges módon,
a szerelem totális önzésével és
önátadásával egynek akartuk,
hiszem, olykor tudtuk tudni egymást,
de akkor a versek is közösek.
CCXXXVII.
Így vittük őket a Kortárshoz, előbb tegeződtünk,
aztán az elutasításnál már magázott minket
Zalán Tibor, különösen kiakadt
Patroklosz során, hogy „átfűzte magát
a fecsketetemdomb között”; (azóta újra tegeződünk).
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
