Minden hétre egy mese?

A 2012-es Ünnepi Könyvhét kiadványai között üdvözölhettük Parti Nagy Lajos új kötetét, amely a Fülkefor és vidéke címet kapta. A gyűjteményt a Magyar mesék alcímmel látták el. Ezek a szövegek eredetileg 2011 áprilisától kezdve jelentek meg az Élet és Irodalom Páratlan oldal című rovatában, ahol leginkább glossza jellegű írásokat olvashatunk. A szövegfolyam első éve, 53 írás került a kötetbe. Számozott tárcák, zárójelben olvasható címekkel.

Aktuálpolitikai írások egészen ritkán kapnak könyvformát alig egy évvel a megjelenésüket követően, azonban Parti Nagy Lajos „meséi” kivételnek tekinthetőek. A Magvető Kiadó piacérzékenységére ad példát a jelen kötet, hiszen politikai publicisztikából olvashatunk egy csokorra valót, amely igazán időszerűnek mondható manapság, mikor például a közéleti költészet kiadványok, viták, szakmai rendezvények formájában számottevő érdeklődést vált ki. Szintén az Élet és Irodalomban kapott helyet az a vitafolyam, amely nemrégiben a politikai költészet  műfaji körülhatárolhatóságával, érvényességével, definíciós problémáival foglalkozott.

A politikai publicisztikához hozzátartozik az aktualitás, a napi eseményekre adott igen gyakran ironikus reakció, szubjektív véleménynyilvánítás. Az első nehézség a recenzens számára pontosan a műfaj személyessége, az ebből következőleg szükségszerűen elfogult szövegek objektív elemzése. A Magyar mesék több problémát is felvetnek, amelyek leginkább a köré a kérdés köré csoportosíthatóak, hogy az újságírói műfajok működhetnek-e szépirodalomként. Konkrétan a Fülkefor és vidékében olvasható történetek pedig vajon túlmutatnak-e az alkalmi glossza keretein?

Mivel erősen aktualizáló szövegekről van szó, nem interpretálhatóak anélkül, hogy ne az aktuális politikai helyzet lenne a kontextusuk. Az időszerű társadalmi-közéleti jelenségekről folytatott beszéd – ahogyan Bárány Tibor az ÉS hasábjain is megfogalmazta – általában kizáró jellegű. Ebből következik, hogy a szövegek kimondva-kimondatlanul egy bizonyos olvasóközönséget céloznak meg. A kormány intézkedéseivel szemben megfogalmazott vélemény mindenképpen pártállást, színt, társadalmi helyzetet kap.

A borítón egy kard és egy lant látható, a klasszikus népmesegyűjtemények (pl. 77 magyar népmese) illusztrációinak stílusában. Ezen kívül a kép felidézi a vitéz költő státuszát: az író, aki nem csupán a költészetet tartja hivatásának, hanem hazája védelmére is kel. Ezzel a gesztussal a kötet Zrínyi Miklós és Balassi Bálint lírájának hagyományát juttatja az olvasó eszébe. Ehhez társul az első mesében (Gyöngyöspata audiban) olvasható idézetparafrázis: „már Eleink, e legbékéseb nép is fegyvert s vitézt énekeltek, amit szívből kívánok. Espá.” Már ez is utal arra, hogy Parti Nagy szövegei – nem meglepő módon – a különböző irodalmi hagyományokból építkeznek. A történetek felvonultatják és parafrazálják a magyar irodalom politikai költészetéhez tartozó jelentős alkotások részleteit: Petőfi Sándor, Ady Endre, Batsányi János, Kölcsey Ferenc versei beépülnek abba az ironikus szövegvilágba, amelyben Fülkefor alakjai megszólalnak.

A történetek bonyolult szöveghálójának az egyik meghatározó háttere kétségkívül a már többször említett mese, illetve a monda. A mese általában csodás elemekkel átszőtt, nem valós történetet jelent. A Fülkefor esetében a műfajválasztás eltávolítja a megjelenített események közeliségét, maga a műfaji megjelölés az irrealitás területére utalja a szövegeket. Ezt az elidegenítő gesztust fokozhatja az, hogy a mesék elsődleges célközönsége a gyermekeket jelentené. A tematika ellenben visszautalja a szövegeket a felnőttekhez: felnőtteknek szánt mesék. Már a számok alatt olvasható címek is felidéznek egy-egy aktuális eseményt, problémakört: Gyöngyöspata audiban, Szent Hatálybalépés emlékhelye, Cenzorok kára, Lex Csakér, Ajtódísz ad astra, I am F, A Kárpátok Öngyújtója stb. Az a paradox helyzet, hogy az elbeszélő megtörtént dolgokat meseként oszt meg, képes végig fenntartani az iróniát a szövegekben.

Fülkefor szereplői felidézik a gyerekkorunk óta jól ismert Mátyás király-történeteket. Az álruhában tájékozódó igazságos király alakját ironikus kontextusban jelenítik meg a szövegek, különösen akkor erősödik fel ez a konnotáció, amikor rendszeresen előbukkan az I. Fülkefor elnevezés. A Fülkefor és vidéke a visszájára fordítja a gyerekek sokaságát okító Mátyás-mondakört: „Jól tudom, mer hallom hű kémeimtül”. A kronologikus rendet követve egyre gyakrabban cserélődnek fel az igazságos király és a galád földesúr előre meghatározott szerepei. Emellett többször bukkannak fel klasszikus mesékre (A király új ruhája, A kiskakas gyémánt félkrajcárja stb.) történő utalások. A szavak ebben a rendszerben cselekedetekként működnek, amely szintén mesei szabály; a kimondás és a történés között egyenlőségjelet vehetünk észre. A mesei formulák abszurdba hajló átfordítása („Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy útba vót neki, minek utána Orbán Viktor főment a várba”) keveredik a kedélyes hangulatú adomázgatásra jellemző hangnemmel, amelyet tovább hangsúlyoz az archaikus-népies stílus („egy testvér, a Koki, meg a Saller meg még a félkézrű a Baráti Tarkónverés”).

Többször ismétlődik a Magyar mesékben az álom motívuma (Egy polgármesteri kilukadás, A tempó meg a móres), amely minden esetben az ország alternatív jövőjét mutatja meg az álmodó számára, legyen az egy polgármester vagy maga a miniszterelnök. Az álom szerepe miatt hozható kapcsolatba a jelen kötet A nagyidai cigányokkal. Az említett szövegekre ráíródik az Arany-mű cselekménye, amelyben Csóri vajda szintén álmában építette fel Cigányországot („Hanem eccő Orbán Viktor rosszat álmodott, oszt még csak módoséttatni se tudta hirtelen, mer ugye alutt”). A legérdekesebb ebből a szempontból a Cseh mese című szöveg, amely Kafka Az átváltozás című novelláját írja újra.

Az intertextuális utalások, valamint a mese műfaji hagyományának naiv nézőpontját felvevő elbeszélő teszi lehetővé, hogy az olvasó számára világossá váljon a néhol kifejezetten keserű irónia. A történetek feszültségét elsősorban az adja, hogy minél inkább betű szerint interpretálja a tárgyalt eseményeket a narrátor, annál irracionálisabbá válnak a megjelenített szereplők, a hatalom birtokosai. Ezt a hatást fokozza Parti Nagy nyelvi formuláinak invenciózus jellege, amelyek igen találóan építkeznek a magyarországi napi sajtó közhelyeiből és politikai jelszavakból. Felfedezhetjük az egyházi közeget, a nemzeti érzelmekhez kapcsolódó hívószavakat, a nagyobb ünnepeket, klasszikus műveltségi tartozékokat, angol szavakat, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a Fülkefor és vidéke világát abszurditásként értelmezze az olvasó. Bravúros névadásokkal színesednek a szövegek: a Stand Up Kommandó, az EsPá mellett a legkiválóbb I. Fülkefor.

A Magyar meséket a nyelvezete különíti el és emeli ki az újságcikkek, valamint a blogtermés közegéből. A különleges nyelvhasználat azonban a szövegek ugyanazon mechanizmusait működteti, az olvasó emiatt hamar elvesztheti az érdeklődését, néhol kifejezetten egyhangúvá válnak a történetek. Parti Nagy Lajos – ahogyan már említettem − legújabb kötetében leginkább a politikai szlogenekre, kampánymondatokra, nyelvi törmelékeire épített, viszont a mesei formulák, történelmi közhelyek, irodalmi szállóigék körítésével egy sajátos hálózattá keverednek a különböző forrásból származó elemek. Nyelvezete eredeti módon működteti ezeket a tipikus formulákat, azonban nem tudja elkerülni, hogy a sajtó szintén közhelyes, jelszavakra építő, a kormánnyal szemben kritikus, azonban súlytalanná vált megállapításait mondja újra a mese műfajának előterében.

Noha a Fülkefor és vidéke megkísérli átlépni a publicisztika és az irodalom közötti határvonalát, soha nem szabadulunk meg teljesen attól az érzéstől, hogy végtelenített újságolvasásra vállalkoztunk. A szövegek aktualizáló jellege azok érvényességi idejét is alighanem behatárolja: a mesék ma meghatározó politikai alakjai előbb-utóbb puszta nevekké válnak majd, a hozzájuk kapcsolódó események felismerése később úgyszintén problémát jelenthet. Ha pedig a személyek és ismerős történések azonosításának felszámolódásával az a megfeleltetés, ráismerés sem jön létre, ami a mesék olvasását izgalmas játékká alakítja, könnyen érvénytelenné válhat az irónia jó része is. A Magyar mesék olvasójának a felismerés lehetősége a fontos, mivel ennek révén alakítanak ki a történetek egy búskomor hangulatot, amely azonban sosem párosul reménytelenséggel.

A Fülkefor és vidéke ennek ellenére fontos kötet. Véleményem szerint jelentősége pont abban áll, hogy – idézve egy újabb szállóigét – nyelvében él a nemzet: iróniája, aktualitása, nyelvi abszurditása, utalásrendszere megrajzol egy képet, érzékeltet egyfajta közérzetet. Bevallottan szubjektív, egyoldalú ez az ábra. Disszonáns, újrahasznosított formulák tömegéből összeálló mozaik, azonban olyan kereteket mutat fel, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, amelyek minden mesei köntös ellenére a valóságot formálják. Mégpedig egy olyan valóságot, amelyben csupán bolyongunk, álljunk bármelyik oldalon.

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke – Magyar mesék, Magvető Kiadó, Budapest, 2012.