Szalay Álmos Tejjel, mézzel, Hitlerrel című drámájában a hitleri Németország különleges szegletébe nyerünk betekintést. A történelemkönyvekből ismerős figurák alkotta fantáziavilágban olyan örökzöld kérdések kerülnek terítékre, mint a hataloméhség vagy az elnyomó és az elnyomott konfliktusa. Az Eötvös10-ben játszott előadás szövegváltozatát kísérlem meg elemezni a továbbiakban.
Az idill Schiller definíciója szerint a legmagasabb rendű műforma, amely az eszményit valóságosként ábrázolja. Ennek megfelelően Szalay Álmos darabjában egy békés, érintetlen Obersalzbergbe csöppenünk, Hitler nyaralójába. A darab apropóját egy díszvacsora adja: Helena és George Calvery, angol házaspár teszik tiszteletüket a Führernél. A pipogya, alamuszi kis Göbbels, a két öldöklőgép, véreskezű pokolfajzat, Heydrich és Himmler, a számító Bormann és a kiéhezett, férfiakba csimpaszkodó nők, az ösztönlény Eva Braun, a feslett céda, Leni Riefenstahl és a kétségbeesett Magda Göbbels alkotják a társaságot, melynek tagjai csupán ténferegni képesek a Hitler által kreált világban. Az ő értékrendje szerint élnek, követik utasításait. Korcs öntudattal hajtják végre parancsait, hiába járnak azok protokolláris malőrökkel vagy erkölcsi normák áthágásával. A bagázs tagjai egytől egyig kiéhezett, eltökélt emberek, akik valami elérhetetlenre áhítoznak (Magda szeretetre, Eva értelemre, Leni szexre). Belecsimpaszkodnak és élősködnek egymáson. Közöttük nincsenek határok, egyenrangú entitásként szolgálnak. Személyiségük a központi figura, Hitler által válik értelmezhetővé, aki viszont a darab aranymetszésének pillanatáig meg sem jelenik a színen, a dolgozószobája magányából irányítja az eseményeket.
A jelenetek pókhálóként szövődnek az olvasó köré. Elsőként Heydrich és Himmler beszélgetésekor kerül szóba a tudattalan, értelmetlen vérengzés, a későbbiekben Bormann és George Calvery között esik szó a Führer zsidófóbiájáról, Himmler pedig az árjatudatot említi a kezdőjelenetek egyikében, hogy aztán az első, a cselekmény szempontjából döntő ponton, a tűzijáték kulcsjelenetében elhangozzék a hitleri propaganda rabjává váló Martin Bormann szájából a következő mondat: „Nem kell úgy sajnálni! Kicsit vérezhet még! ODA NÉZZENEK!”, amely a darab és egyúttal az elnyomó politikai rendszer mottójaként szolgál. A színen vajmi kevés lesz a továbbiakban kimondva, felületes szemlélőként egy csillámló idill, egy nyaralás képei tárulhatnak szemünk elé. Azonban a nyaraló falain kívül, a bokrokon túl, a valódi világban valódi események zajlanak, a hitleri, elborult álom valósul meg. Így a szereplők minden cselekedete többszörös (politikai) jelentéssel telítődik. Szavaikkal, tetteikkel nem csupán egymásra, de a külvilágra vannak hatással. Ők csupán a hitleri játék elemei, ők azok, akik az élhető, kívánt életet hivatottak reprezentálni. Valójában azonban deformált, lelketlen emberekkel van dolgunk, akiket nem hajt más, mint a siker, a létfenntartás vágya és az alapvető ösztönösség. A társasjáték-motívum kétszer jelenik meg a műben, és csupán tovább erősíti annak érzetét, hogy ami a játékosoknak könnyed szórakozás, az a valódi embereknek többszörös tehertétel. Organikus kapcsolat ez, amely roppant jól leírja a hatalom intézményét: minél több van belőle, nem csak annál jobban kívánja az ember, de ezzel párhuzamosan tetteinek súlyát is egyre kevésbé érzékeli. A szereplők valódi életekkel játszanak, és láthatólag élvezik ezt, de még inkább ennek tudatát.
Az egyik jelenetben eljátsszák, mit fognak pontosan csinálni a Führer érkezésekor. Ez a metadrámai elem egyfelől gyerekes, együgyű fényben, ártatlanként és irányíthatóként tünteti fel a társaságot, másfelől remekül bemutatja a Hitlerrel való kapcsolatot. Egy pillanatra sem kérdéses, ki diktálja a szabályokat. Ő egyedül képes legitimálni bármilyen tettet, másfelől azonban szigorú, értelmetlen, agresszív követeléseivel reszkírozza hívei életét. Bormannból szakad ki a kérdés egy ponton: „Mik vagyunk mi, óvodások?” A Führer színre lépésével tulajdonképpen protokolláris körök émelyítő sorozata kezdődik. A társalgás innentől dagályos, szenvelgő mondatok sodrává alakul át, a szereplők egymásnak dörgölőzve, macskaként hízelegnek. A Calvery házaspár, akikre az angol sztereotípia megtestesítőjeként tekintek, mit sem ért ebből. Szkeptikusan, ködös tekintettel figyelik a helyzetet, ténferegnek csupán. Helyüket láthatóan nem találják, de ezt a többi szereplővel ellentétben még palástolni sem igyekeznek. Nem is próbálnak beilleszkedni. Ők igazi turisták, akik ha meg is kísérlik felfedezni a történések mozgatórugóját, ha céljuk is megérteni a rendszert, mégsem járnak sikerrel. Ízig-vérig kívülállók, és entitásuk szerves részét képezi ez a fajta felfedezői öntudat, az angol felsőbbrendűség talán, amely miatt nem hajlandóak kinyitni a szemüket és valójában látni azt, ami előttük zajlik. (Pl. George: „Én eszek húst.” Helena: „Hát lesz bőven, erről beszélnek.”)
Eva Braun bakijára, azaz a jelenetre, amelyben akaratlanul elokádja magát a díszvacsora nyitóbeszédének elszavalása helyett, a rendszer legfőbb kritikájaként tekintek. Bemutatja, hogy az emberi ösztönök, a legalapvetőbb cselekvések nem irányíthatók, hogy ezek felett senki sem rendelkezhet. Ezen a jeleneten túl a darab több jelenetében dominál fekete humor, pl. a tűzijáték-jelenet is abszurd komikusságot kölcsönöz a drámának. A nyelvezetre jellemző, hogy ismétlésekkel, egymásba visszaforduló motívumhálóval, óvatosan, megfontolva fejti ki a néző előtt a darabbéli valóság burkait, különböző rétegeit. A szövegnek szabályos, metronómszerű ritmust kölcsönöznek ezek a párbeszédek, melyek a katonák menetelését idézik (például az első jelenetben, amikor az angol házaspár a hegyekről beszélget). Ehhez hasonlót figyeltem meg pl. Tadeusz Slobodzianek A mi osztályunk című darabjának olvasása közben is.
A darab tetőpontján a szereplők mindannyian egy képet néznek, amit ki-ki a maga módján értelmez. A nyaraló alatti hegy lángba borulását figyelik. A beavatottak tudják egyedül, mitől olyan édeskés, süteményszagú a füst.
Szalay Álmos: Tejjel, mézzel, Hitlerrel. (A szöveg nyomtatásban még nem jelent meg.)
