Az Akademie Solitude, a Literaturhaus Stuttgart és a József Attila Kör együttműködésének köszönhetően Budapest háromnapos nemzetközi irodalmi fesztiválnak adott otthont, amelyet a Haza / Heimat / Home névre kereszteltek.
Irodalmi szövegek és definíciós kísérletek, a haza/otthon fogalmának körülírásával való kísérletezgetés, soknyelvű és soknemzetiségű dialógusok, közelítés és távolítás: a programok egyenként is, de összességükben még inkább a nyitottság és a szabad diskurzus fontosságára hívták fel a figyelmet egy egyre inkább bezárkózó országban.
A fesztivál szervezői (akik között az Akademie Solitude részéről Jean-Baptiste Jolyt, a Literaturhaus Stuttgart részéről Florian Höllerert, a JAK részéről pedig Lóránd Zsófiát kell mindenképpen megemlíteni) biztosra mentek, hiszen a meghívott írók, költők (egykori vagy akár jelenlegi Solitude-ösztöndíjasok) majdnem mindegyikének problematikus a viszonya a szülőhazájával, anyanyelvével: többen egy időre elhagyni kényszerültek ezt is, azt is. A kérdés, mondhatnánk, mindig aktuális, de különösen így van ez most, amikor Magyarországon az európai kultúrához való évezredes kötődésünket látszólag elkezdte felülírni a befelé fordulás és az elzárkózás, a politikai-közérzeti helyzetnek köszönhetően pedig éppen tetőpontjára hág a haza fogalmáról folytatott beszélgetés ázsiója. Leljük-e honunkat abban a bizonyos hazában?
Már az OSA Archívumban rendezett, délelőtti megnyitó utáni kerekasztal-beszélgetésen is látni lehetett, hogy a közös kérdésekhez minden meghívott a saját, egyedi szempontjából közelít, és ez a termékeny sokféleség felszabadítólag hatott. Ez voltaképpen egy előzetes volt, minden szerző kiemelt egy-két kulcsfontosságúnak tartott gondolatot vagy történetet, amelyet később, immár vízre szállva (a hajón) hosszabb beszélgetések alatt bonthatott ki. Jasmina Lukić, a CEU professzora moderátorként felhívta a figyelmet arra, hogy szükséges a haza fogalmáról kritikusan gondolkodni, hiszen ez az egyik legmanipulatívabb terminus.
Dubrevka Ugrešić, a háború elől Horvátországból elmenekült esszéista-tudós erre Madarász Viktor Hazám című festményét hozta példaként, a romantikus haza-mítosz egyik legpatetikusabb vizuális jelképét, majd a haza fogalmának dekonstruálásának szükségessége mellett érvelt. Noha „hagyományosan” kizárólag pozitív konnotációkat társítunk hozzá, éppenséggel a jelen levő szerzők is sok esetben tanúskodhatnak róla, milyen könnyedén válhat a nagybetűs, szent Haza a rémület helyévé. Hogy ezt elkerülhessük, üres tisztelet helyett odaadó kritikai attitűdre van szükség.
A bevezető beszélgetés egyik kulcsszava az otthon ideájának problematizálása volt: Lina Mounzer szerint a nacionalista konfliktusok elkerülésének egyetlen útja ez: mélyebbre kell ásni, hogy a kétdimenziós otthon fogalma kitáguljon, mélységet kapjon. Selyem Zsuzsa, a kolozsvári egyetem docense Kertész Imre életművének németországi „hazatalálásáról” szólva kritizálta a magyar viszonyokat. Kaiwan Mehta, indiai építészteoretikus, esszéista a városok és főként a metropoliszok megértése felől közelítette meg a kérdést: a nyilvános és a privát, illetve a külső és belső tér elhatárolhatóságának problémáján keresztül villantotta fel szakterületének kérdéseit. Tóth Krisztina pedig az emlékezetpolitikával, terekkel kapcsolatos gondolatok után a nyelv témáját vetette föl: a költőnek a nyelv az otthona, és ezzel a megörökölt nyelv-otthonnal szemben kell valamelyest távolságot tartania munka közben.
Az A38 Hajó kiállítótermében folytatódó programsorozatot Schein Gábor nyitotta meg poétikus esszéjével, amelyben többek között a „keresztény-nemzeti ideológia fiktív terét” és a köztársaság „cinikus önmegtagadását” is kritizálta. A főváros és az ország közösségi emlékezetének likacsosságáról, a szolidaritás fojtogató hiányáról is szólva Bernhard Waldenfels nyomán a „teherbíró hidak” kiépítésének elkerülhetetlen nehézségeire hívta fel a figyelmet, amelyekkel számolnunk kell. Szövegében központi motívumként jelent meg a mocsár, amely egykor a mai Újlipótváros helyén terült el, és a rá épült házak falain látható repedések formájában jelenléte olykor ma is érzékelhető. Saját haza-fogalmunkat jó lenne olyan biztos alapokra építeni, amelyekkel kiküszöböljük a később támadó repedéseket, ám úgy tűnik, ezek – betömködésükre irányuló kísérleteink ellenére is – egyre inkább szakadékká mélyülnek, olyan árkokká, amelyek mélyén a lassanként mindent elnyelő ingovány vár bennünket.
A Transnational Cultural Evenings névre keresztelt beszélgetések koreográfiája szerint Keresztury Tibor moderátor két-két szerzővel beszélgetett, miután a szerzők felolvastak írásaikból. Az első párosításból Šejla Šehabović írása egy üzlet pénztáránál játszódó történetet mesélt el, amelyben egy hajléktalan ember jelenlétére adott különböző emberi válaszokat vizsgálta, Selyem Zsuzsa novellája pedig egy Securitate által lefülelt és így megakadályozott disszidálási kísérletet írt le. Utóbbi szerző a haza „nemhely-voltát” emelte ki, valamint a haza és a nyelv közötti szoros viszonyt, Šejla Šehabović pedig azt a haza iránt érzett felelősséget, amelyen annak elhagyása, a térbeli távolság nem változtat. Ezután a szépirodalmi szöveg és a dokumentum közötti hasonlóságról is szó esett, amennyiben bizonyos értelemben mindkettő fiktív valóságot hoz létre.
Kaiwan Mehta és Térey János duóját az hozta össze, hogy a város fogalma mindkét szerző műveiben kitüntetett szerepet játszik, ugyanakkor ez a beszélgetés volt az, ahol a legkevésbé lehetett érezni a sokat emlegetett dialogikusságot. Az indiai építész-esztéta a metropolisz tereinek vizsgálatából kiindulva a privát és a nyilvános, külső és belső tér közti határ meghúzásának nehézségeire utalt. Térey Mátrai Ágoston, Bill Clinton és a Metallica So fucking what című dalának már-már parodisztikus találkozásáról szóló versének felolvasása után a különböző budapesti kerületek különlegességeiről is ejtett néhány szót, zárásképpen pedig az indiai és a magyar magány összehasonlítására tettek kísérletet.
Dubravka Ugrešić (beszélgetőtársak: Séllei Nóra és Kepes András) kimondottan kritikus és provokatív szövegében a nemzeti identitás fogalmát ironikusan felhasznált számokkal és tényekkel próbálja meg aláásni. Szót ejt benne a nemzeti zászlók és a könyvek elégetésének régi, barbár szokásáról, ugyanakkor a zászlóégetésért különböző országokban kiszabható büntetések összevetésén keresztül ennek abszurditását is kiválóan megmutatja. A haza az ő saját definíciója szerint egy Heimat feliratú kulcstartó, ennyiben tehát az úton levés, a helyváltoztatás emblémája. Virginia Woolf híres szavaira utalva („As a woman I have no country. As a woman I want no country. As a woman, my country is the whole world.”) kritizálta a nemzeti emlékezet (férfi)hőscentrikusságát, a nők a nemzeti emlékezetből majdnem teljesen ki vannak szorítva. Az idegen nyelv problematikáját könnyedén átugrotta, amint mondta, nem érti a nyelv romantizálását, igenis vannak nagy írók, akik nem az anyanyelvüket használva is pontosan ki tudják fejezni magukat. A saját anyanyelvével kapcsolatban azonban – a könyvei és a volt jugoszláv országok olvasói közötti viszonyra vonatkozó kérdésre válaszolva – határozott kommunikációs zörejt regisztrált: szerinte ezekben az országokban máshogy értik meg az üzenetet, amelyet az írásai közvetítenek. Ahogyan ő is zörejt észlel, ha a régióban megjelenő sajtót olvassa, mert ezek a saját közösségüknek írnak, így számára, európai entellektüel számára azok majdhogynem érthetetlenné válnak.
Keresztury Tibor, a fesztivál moderátora egy-egy idézettel próbálta kijelölni a beszélgetések irányát; első napi idézete Simone Weiltől származott: „A hazát csak részvéttel szabad szeretni.” Erre az állításra a beszélgetőtársak – implicit módon vagy nyíltan – ugyanúgy rácáfoltak állításaikkal, mint a Tamási Árontól származó második napi jelmondatra: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
A második nap első párosa Kányádi Sándor és Nagy Ildikó Noémi volt. Előbbi, a magyar irodalom élő legendájának számító erdélyi költő anekdotázósra vette a figurát, néhány vers felolvasása után szokatlanul derűs hangvétellel elevenítette fel a Securitatés időket, még felesége őrizetbe vételének és általa elért kiengedésének történetét is megismerhettük. Ő a haza fogalmát a többi szerzőhöz képest kevésbé kritikusan közelítette meg, definíciója szerint a legtávolabb élő „minőségi magyarok” rajzolják ki határait, és mivel világjárásai során azt tapasztalta, hogy „zömmel mindenhol magyarok élnek” (élénk derültség), így olvasatában számunkra tényleg az egész világ hazának tekinthető. Meglepő módon Kányádi számára – elmondása szerint – sohase jelentett sokat a kisebbségi költő státusza, ahogy a diktatúrában töltött évtizedek szabadsághiányos levegőjét sem láttatta tragikusan: „a cenzornak is meg kell élni valamiből” – mondta. Ugyanakkor a 21. század alapélményének a félelmet nevezte, utalva a technikai kütyüktől való behálózottságunkra is. Nagy Ildikó Noémi angol nyelven felolvasott szövege (Urban nomad) egy meghitt otthonként funkcionáló, de nem létező házról szólt, folyamatosan emlékeztetve a fiktív megalkotás/megalkotottság buktatóira: az elbeszélői szólam megakadásai és bizonytalankodásai az otthon hiányának fájdalmát rajzolják körül.
A nap második párosítása Yang Lian kínai emigráns költő és Bartis Attila voltak. Yang Lian kínaiul olvasta fel verseit, majd az emigráns létről, virtuális otthonról és a saját nyelv megtalálásáról beszélt. Bartis Attila A vámos és az úristen című szövegét olvasta fel, amely a határátlépés és a csomagolás borzongató feszültségét írja le. Később az identitás és a neurózis között vont párhuzamot: minden identitás hasonlatos egy kissé a neurózishoz – mondta: ha mederben tartja az ember, az energiájából fantasztikusan lehet építkezni, ha viszont nem tartják mederben, könnyen átcsaphat pszichózisba. Erről a pszichózisról pedig tudunk egyet-mást.
A második napi hosszabb beszélgetés főszereplője, Ilma Rakusa felolvasott szövegében és a felolvasást követő beszélgetés folyamán is (kérdezők: Kurdi Imre és Lévai Balázs) egyfajta derűs otthontalanság-érzésről számolt be (rácáfolva a napi mottóként játékba hozott Tamási-idézetre), amely a sok költözéssel és nyelvtanulással töltött gyerekkor következménye. Egy apró nyelvi korrekcióval élve, a többes számot bevezetve haza helyett hazákról szólt szövegének címe is (Miért hazáról, és miért nem hazákról beszélünk?). Ez a többes szám nem csak kritikus szemléletre készteti őt, de egyenesen provokatív megjegyzéseket tesz: arról, hogy a nemzeti himnuszok hallatán borsódzik a háta, vagy hogy a nemzeti jelző az elhatárolást, sőt a kirekesztést juttatja eszébe. Az egyébként is csak elvont fogalomként értelmezhető haza egy ilyen életúttal a háta mögött menthetetlenül az elérhetetlen ideák tartományába kerül, így voltaképpen csak egy út marad, az otthont magával azonosítja: „magam vagyok az otthonom”. A külön bejáratú „Rakusa-kontinensen” otthon érzi magát vagy másképp: azokban a mikrohazákban, amelyek közül a legfontosabb a könyvek, olvasmányélmények és az írás által felépített birodalom. Távol tartva magát az Ödön von Horváth kapcsán említett „fölösleges érzelgéstől”, olyan dolgokra mutatott rá, amelyek kifejezetten segítenek a kritikai attitűd gyakorlásában.
Az utóbbi időben sokféle kontextusban elhangzott a „Mi a magyar?” kérdése. Ha összegezni próbáljuk a válaszkísérleteket, nehéz dolgunk lesz: a közhelyek és a nemzeti giccs tengeréből kevés olyan választ halászhatunk ki, amely érdemben továbbgondolható. Éppen ezért fontos, hogy egy fesztivál keretében különböző nemzetiségű szerzők együtt gondolkodtak a haza/otthon fogalmakról: egy lépést teszünk hátra, és a kép rögtön átrendeződik, korábban nem észlelt hangsúlyok adódnak, más árnyalatokra, kontúrokra derül fény. Ez a fesztivál lehetőséget adott arra, hogy ezt a lépést megtegyük: hogy tágabb, európai, nemzetközi kontextusba helyezzük saját kérdéseinket.
Haza / Heimat / Home – Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál, Budapest, A38 Hajó, 2012. november 29. − december 1.
A fotókat Börcsök Mihály készítette.
