Testi-lelki megrázkódtatások, újító, radikális szellem, kiforrott éntudat, kisebbségi sors. Sziveri János nyomasztó léthelyzeteket vetett papírra, versei saját és környezete barbárságának hangján át groteszk módon kezdik ki kora „burjánzó rokokóját”, „ürességet hirdető cikornyáját”, „üresen kongó nemzetiségi patetikáját”. Egy késő novemberi borús délutánon Sziveri János költőre, az Új Symposion egykori főszerkesztőjére emlékeztünk.
A Sziveri János életművével foglalkozó tartalmas debreceni beszélgetés vendégei Géczi János József Attila-díjas író, képzőművész, egyetemi oktató, Ladányi István irodalomtörténész, Orcsik Roland Sziveri-díjas költő, író, műfordító és Reményi József Tamás irodalomtörténész, a Palatinus Kiadó vezetője, kritikus voltak. Miután a télhirdető varjúkárogást kizártuk a könyvtárból, s mindenkinek sikerült megtalálnia a helyét, a „sziverizés” a Pávián-song és a Társastervezés című versek meghallgatásával indult. Előbbi egy 1987-es hangfelvétel segítségével történt, maga a költő olvasta fel versét, utóbbit László Zsolt előadásában ismerhettük meg.
A hatásos ráhangolódás után a huszadik század végi magyar literatúra jellegzetes, radikális hangú szerzőjének portréját Reményi József Tamás kezdte festeni, aki a Gondolat Kiadó gondozásában, 2011-ben megjelent Sziveri János művei című könyv szerkesztését is végezte. A portré első ecsetvonásai a „sziverista” szakemberek törekvéseit, az 1992-ben megalakult Sziveri Társaság céljait ismertette. Reményi elmondta, tevékenységük nem pusztán „preparáció”, társaságuk – mely életkor szempontjából is igen heterogén összetételű szakmai-baráti kör – elsődleges célkitűzése az, hogy a közemlékezet kellően használja ezt az arra érdemes hagyatékot, s a következő generációk is vegyék kezükbe majd a Sziveri-összest. Reményi előrevetítette, hogy az 1954-ben született vajdasági költő, publicista, szerkesztő és közéleti szereplő személyiségén és költészetén át szóba fog jönni az eltaposott, de kiemelkedő hatású újvidéki folyóirat, az Új Symposion, a Sziveri-művek visszhangtalanságának okai, s az az irodalomszociológiai és egzisztenciális mostoha körülményhalmaz, ami a kisebbségi irodalom képviselőit sújtotta. Reményi végzetes és beteges polarizációnak nevezte azt a máig érvényes állapotot, melynek következtében a kisebbségben alkotó művészeknek minduntalan a kikerülhetetlen és egyben sorsmegpecsételő „Honnan jössz?” kezdetű kérdésre kell és kellett akkoriban is válaszolnia. A folytatásban felmerült Tolnai Ottó esete, akit Parti Nagy Lajos pártfogása révén ismerhetett meg átfogóbban a hazai közönség, ugyanakkor Reményi keserűen tette hozzá, hogy a felkarolásra Sziveri esetén sajnos nem volt ilyen lehetőség.
Különleges öröm ugyanakkor számukra, hogy tavaly elkészült az a gyűjteményes kötet, mely nemcsak Sziveri verseit tartalmazza, hanem képzőművészeti értekezéseit, rajzokat, drámai műveket (köztük a Szelidítés című dramolettet, melyet 2000-ben az Újvidéki Színház műsorra tűzött), közírásokat, A rövid élet titka című önironikus életrajzi groteszket, melyet két nagy ívű életút-interjú előz meg. A költő esszészerűen írta és bővítette az interjúkban válaszait, az egyikben (A forrásvizek barbársága) Keresztury Tibor, a másikban („Rehabilitáltak bennünket”) Zalán Tibor kérdései nyomán. A könyv záró szakaszára eső interjúk, melyek a gyűjteményes könyv előtt már napvilágot láttak az Alföld, illetve a Mozgó Világ hasábjain, rengeteget elárulnak a lírikus személyiségéről és arról, miként tekintett a verseire, a költészetre magára, s a körülötte lévő irodalmi, közéleti, politikai szituációkra. Sziveri szerint az akkori „jugoszláviai magyar kultúra horrorisztikus állapotáért ismét csak a politika hibáztatható, nem az ilyen vagy olyan politika, hanem maga a politika, az ilyen is meg az olyan is.”
Reményi az est előhangjának zárásaként megemlítette az 1992-ben alapított Sziveri-díjat is, mellyel évente tüntetik ki a tehetséges, de még „díjakkal nem agyonajnározott” költőket, írókat, publicistákat.
A markáns bevezető után Géczi János engedett még közelebb minket a Sziveri-életműhöz. Géczi a huszadik századi magyar irodalom kettősségét emelte ki elsőként, mely a folyóirat-, illetve könyvkiadói irodalom együttélésének problematikájáról szólt. Hozzátette, hogy az éra neves vajdasági alkotók (nyilvánvalóan szűkebb körű) csoportjának (többek között Tolnai Ottónak vagy Gion Nándornak) köszönhetően a két irányból táplálkozó múlt századi literatúra képes volt közös nevezőn maradni. Ebben a közegben „nőtt fel” az Új Symposion csapata, melynek 1980-ban, első kötetének (Szabagyakorlatok, 1977) megjelenése után lett főszerkesztője Sziveri János.
Thomka Beáta megfigyelései kerültek ezután terítékre, aki Sziveri költészete kapcsán az alulretorizáltságot is kiemelte, így hasonlítva Sziveri alkatát József Attiláéhoz, Petri Györgyéhez vagy Faludy Györgyéhez. Utóbbi esetében Géczi az „artisztikumigényt” és a „lecsavartságot” említette metszéspontként a két alkotó kapcsán.
Izgalmas, hogy miképpen von párhuzamot saját és József Attila sorsa közt maga a költő a Forrásvizek barbársága című életrajzi interjúban: „A József Attila-i poklokat megjártam: ezt egyfelől felebarátaim aljasságának köszönhetem, másrészt meg roggyant szervezetemnek, mivel nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy a lelki megrázkódtatásokat ne kövessék testiek is. Nagy luxus lenne mindeme tapasztalatok után holmiféle l’art pour l’art irodalmat művelni, úgymond önkielégítés céljából.” S hogy a testi bántalmak miként hatottak erre a lírára? Egyik elemzője, Virág Zoltán szerint „komoly jelentősége van annak, hogy a válságos testi helyzet, a korporális támasztékok épségének folyamatos megbontódása egyáltalán nem mérsékelte, hanem kikezdhetetlenné változtatta e költő szemléletformájának tartósságát (vagyis a személyiség autonómiájának meglelését). Virág e poétikai pálya legjellegzetesebb sajátosságának a szertartásosságot tartja. „Ám akár a testi öntevékenység rituális-reflexív mozdulatai és eseményei, akár a testi kór feltartóztathatatlan, a szervezetet hatalmukba kerítő és legyűrő erői irányítják, a szertartásosság mindig az élet zajlásának ugyanazon rendeltetésére hívja fel a figyelmet, arra, hogy milyen komoly mértékben kell rólunk szólnia létünk lefolyásának. Ennek a mértéknek a gyakorlata Sziveri János költészete, olyan állandó vállalkozás, amely az engedmények kockázatát sohasem vállalva irányult a személyiség autonómiájának meglelésére és végérvényes megtartására.” (Virág Zoltán: Test(tér)kép – Sziveri János költészetéről.)
A beszélgetés további menetében a hangsúly Sziveri János természetélményére helyeződött. Géczi kiemelte, hogy a huszadik századi irodalmunkban nem sok képzőművész, író, költő merült el a természettematika mélységeiben. Sziveri János ugyanakkor határozottan és hitelesen jeleníti meg saját életközegét, melynek leképezése leggyakrabban a kopár, szikes, fajszegény, rideg, pusztai világ megrajzolásával történik. A természet megjelenítése kapcsán hiába keresünk patetikus, a kozmosz őserőit leküzdhetetlenné emelő, esztétizáló sorokat a Sziveri-gyűjteményben. Találunk viszont olyan groteszk, az enyészet, a megsemmisülés pillanatát kimerevítő négysorost, mint például az Őszi sanzon. „Fürtök hasán érő peronoszpóra. / Savanyú szőlőszem. Poshadt / lé ömöl, ázunk a szóra. / Az ég is szőlőtől foshat?”
Géczi János monológjának végén az Új Symposion körüli korabeli szituáció megértéséhez nyújtott fogódzókat, s Sziveri János szerkesztői attitűdjére is kitért. Sziveri életútinterjújában közli azt a kiáltványt, melyet a Symposion-ügyről írt, A fiatal vajdasági magyar írók helyzete, avagy adalékok a hatalom természetrajzához címmel. Ezt az 1985-ös, Újvidéken tartott Jugoszláv Írószövetség IX. kongresszusán szerette volna felolvasni a szerző, de erre nem került sor. Sziverit és lapját „anarcho-liberalistának” és „újbalosnak” is titulálták egyszerre, de a védekezésre nem adtak lehetőséget a szerkesztőségnek, menniük kellett. „Csak az egészségem ment rá…” – fejezi be a költő a tragikus kálváriára való visszaemlékezést az interjúban.
A „sziverizés” Ladányi István monológjával gazdagodott a későbbiekben, aki bevallottan kultikus kötődéssel viseltetik a költő iránt. Élménybeszámolójából kiderült, már első éves egyetemistaként, Újvidékre kerülve szeretett volna egy lenni a „Sympo”-sok közül, de erre már nem volt lehetősége, hiszen az újat, a mást, a frisset szimbolizáló nagy hatású folyóiratot 1983-ban szétverték. Ladányi irodalmi pályája innen indult: publikáció nélkül csatlakozott a megtépázott csoport, a Symposion lassan folydogáló vérkeringésébe.
Amint Sziveri János a lap élére került, alapvető változások léptek érvénybe a folyóirat életében. Ami a legfontosabb ezzel kapcsolatban, hogy Sziveri és szerkesztőtársai felismerték: „ki kell törni az irodalmi sterilizmusból, s ezzel egy időben vissza kell térni a társadalomkritika vállalásához is”. A legkülönfélébb vádak érték a lapot. Pornográfiával is vádolták például a folyóiratot, Balázs Attila egy novellája s Fenyvesi Ottó verse kapcsán, de Lukács György Eörsi Istvánnal készített interjúja, valamint az úgynevezett lengyel-szám is támadások kereszttüzébe vezette az Új Symposiont. A kialakult helyzetet tetézte Radics Viktória éles hangú glosszája a „kultúrtantikról”. Ladányi elmondta, a legnagyobb felháborodást és egyúttal a harmadik szerkesztői nemzedék végrendeletét a Radics-kritika jelentette.
Reményi József Tamás Sziveri alkotói stílusára tért ki ezután. Kiemelte, milyen bravúrosan volt képes a költő saját élettapasztalatait kicsavarni, parodizálni, groteszk köntösbe bújtatni. Verseihez kapcsolódva elmondta, hogy a klasszicizált neoavantgárd műfaji hálójába helyezhetők leginkább a szövegek. A Sziveri-költészet egy jókora kockázatvállaló programot jelent, amely nem tűri a középszerűséget. Hozzátette, a kilencvenes évek volt az az időszak, amikor az irodalom és a küldetéstudat szétválását figyelhettük meg, ugyanakkor Sziveri János hitelesen tudta megújítani e váteszszerepet.
Eljutva a beszélgetés végstádiumába, Orcsik Roland fejezte be a Sziveri-portrét. Elsőként leszögezte, hogy amikor ő kapcsolatba került az irodalommal, már nem élt Sziveri János, és az Új Symposion sem létezett „eredeti” formájában. Izgalmas volt hallani Orcsik ama észrevételét, amely Sziveri halála után, a róla való beszédhez kapcsolódott. Véleménye szerint a több megjelent kiadvány és a hagyaték ilyen mértékű ápolása és továbbadása a kortársak közül nem sok alkotó munkásságának adatott meg. Orcsik Roland egyenesen kultuszról beszélt, majd hozzátette, ezzel szemben némi averziója van, hiszen a kultusz kivonja a kritikai diskurzust az alkotóról való beszédből. Olyan kultusznak van létjogosultsága – jegyezte meg Orcsik –, amelynek része a kritikai nézőpont is. Elgondolkodtató továbbá az est kezdetén levetített László Zsolt-féle melankolikus, reményvesztett előadásmódhoz fűzött véleménye, amely szerint egy Sziveri-szöveg a maga tragikumával együtt is impulzív és dinamikus. Ennek pedig éppen ellenkezőjét tapasztalhattuk a László Zsolt-féle előadásmód esetében. Beidézte ezután a JAK-tábor egy izgalmas pontját, amikor Sopotnik Zoltán, az Elefánt együttes kíséretével elslammelte Sziveri János Bábel című versét. Orcsik ezt az előadásmódot tartja autentikusnak a szöveg kapcsán, amely észrevétellel azt gondolom, egyet kell értenünk. Felhívta a figyelmet továbbá arra, hogy a „sziverizőknek”, a Sziveri-életmű ápolásának köszönhetően a költő versei számos fiatal művészhez jutottak el, inspirálva őket.
A beszélgető felek az utolsó percekben egymásnak adták a szót. Géczi János Sziveri és kortársai, azaz az „arctalan nemzedék” újító szellemiségére tért ki, továbbá hangsúlyozta a művészetköziség fontosságát a hetvenes és nyolcvanas évektől kezdődően. Az est további szakaszában felolvasások következtek. Ladányi István a Pastoral című verset olvasta fel, melyben az irodalmi hagyomány és az egzisztenciális kétségbeesés ütköztetését tapasztaljuk, később pedig a Bábel című szöveget is hallhattuk Ladányitól. A beszélgetést Reményi József Tamás zárta le, aki elmondta, bízik abban, hogy a 2012 márciusában megalakult Sziveri János Intézet kutatásainak köszönhetően még többet adhatnak nekünk és a következő generációknak a Sziveri hagyatékból.
FISz/BOOK – Beszélgetés Sziveri János költészetéről, Debreceni Egyetem, Irodalom- és Kultúratudományi Intézet könyvtára, 2012. november 27.
A fotókat Bartha-Tóth Alexandra készítette.
