A Zenei Hálózatok Budapestet, Szegedet és Debrecent érintő előadássorozata december 5-én idei utolsó állomásához érkezett. A Debreceni Egyetemen tartott kerekasztal-beszélgetés résztvevői a vidéki zenei színterek lehetőségeiről értekeztek hol optimistán, hol keserédes hangnemben, érintve az összes fontosabb területet, amely a fővároson kívül eső szcénák működésében lényeges szerepet játszik.
Második szezonját futotta idén a Zenei Hálózatok Estek névre keresztelt, fővárosi és vidéki helyszíneket egyaránt magába foglaló előadáshullám, amely a kortárs lokális és nemzetközi zenei jelenségek köré épülő kérdések gócpontjait tárja az érdeklődő hallgatóság elé. A programok ezen problémakörök igen széles spektrumát járták körbe, az eddigi alkalmakon remekül megfértek egymás mellett a zenetermelés és -fogyasztás gazdasági és technológiai aspektusai, a zenei menedzsment vagy épp a zenei matematika – hogy csak néhány példát említsünk. Így érkeztünk el a Debreceni Egyetem előadótermébe, ahol a főként fiatalokból álló közönség várta – a Zenei Hálózatok gárdáját erősítő – Barna Emília popzenekutató, Vékony Zsolt újságíró, zenész és koncertszervező, valamint Egri Mátyás, a Hatred Solution mathcore/mathgrind zenekar énekesének okfejtéseit, melyeket az egyetem munkatársa, Kálai Sándor médiakutató igyekezett egységes mederbe terelni.
A beszélgetés oldott hangnemben kezdődött, Kálai Sándor köszöntője után Barna Emília mutatta be röviden a Zenei Hálózatok kezdeményezést, amely egy 2008-as, a Budapesti Corvinus Egyetemen megrendezett, a zenei színterek különböző kérdéseit feszegető konferenciával kezdődött, célja pedig a népszerű zene vizsgálata mellett a honi kutatások összefogása. Ebben a folyamatban nagy előrelépést jelentett a tavaly megjelent azonos című könyv, valamint friss perspektívákat nyithat a jövő évben bemutatkozó folyóirat is. Azt is megtudtuk, hogy 2013-ban egy újabb vidéki nagyvárosban, Veszprémben is lesznek az ideihez hasonló előadásblokkok és/vagy kerekasztal-beszélgetések, tehát immár Nyugat-Magyarország is rákapcsolódik a Zenei Hálózatokra.
Az eszmecsere következő szakaszában a moderátor arra volt kíváncsi, hogy a három résztvevő hogyan fertőződött meg a zene szeretetével, honnan indult és hová fejlődött a dolog. Vékony Zsolt a fordulópontot valahová a közép- és a főiskola közé datálja: itt kapcsolódott nála össze az újságírás és a zene. A heavymetal.hu cikkírói hirdetésére jelentkezett, ahová végül be is került, majd kommunikáció szakon tanult újságírást, ám egy idő után beleunt a kritikák, koncertbeszámolók és hírek szerkesztésébe, ezért a jóval színesebb profilú Scriptum-Metallum blogra váltott. Egri Mátyás elmondása szerint 19 éve zenél aktívan, azonban a stílus iránti rajongása bizonytalan eredetű, a vízválasztó vonalat egyértelműen a már 10 esztendeje működő Hatred Solution-beli felvétele jelentette: a zenekar énekest keresett, ő pedig másodjára sikeresen jelentkezett a pozícióra. Barna Emília fontosnak tartja, hogy kiskorában nagy figyelemmel nevelték őt zenei téren, viccesen megjegyezte, hogy általában ő volt az a bizonyos osztálytárs, aki zenéket mutatott a barátainak. Aztán később szociológia szakon már a zenei színterek netes jelenlétét tanulmányozta, így a zenerajongás mellett a tudományos érdeklődés is a felszínre került.
A bemutatkozás után a popzenekutatás aktuális irányvonalaira terelődött a szó. Barna Emília szerint a nemzetközi kutatásban alapvetően két nagy irányzatot különböztethetünk meg: a szubkultúrákkal, színterekkel, zenei közösségekkel kapcsolatos vizsgálódásokat, valamint az internet és a digitális kultúra szerepével foglalkozó irányvonalat. Előbbihez hozzáteszi, hogy itt a mai napig főként a birminghami iskola szubkultúra-fogalmára alapoznak, illetve akadnak olyanok, akik szerint a popzenekutatást célszerű az ifjúságon túlra is kiterjeszteni, mivel zenei tevékenységet nem kizárólag fiatalok végeznek. Az internettel összefüggő vizsgálatok alapvetően egy kérdéspárra fókuszálnak: mivel tett jót, illetve mivel ártott a zenének a világháló? Az előnyök közé az élőzene fellendülése, míg a hátrányokhoz a lemezipar válsága köthető. A zene és hely viszonyának tematikájára rákanyarodva megjegyzi, hogy az internet és a hozzá kapcsolódó globalizációs mechanizmusok miatt egyre inkább eltűnnek a helyi színterek: egy város már nem köthető kizárólag egyetlen műfajhoz (mint például New Orleans a jazzhez). Barna Emília saját kutatási területe kapcsán kiemeli, hogy régebben az online jelenlétet helyi interakciók jellemezték, sok zenekar baráti kapcsolatban állt egymással, valamint az online tartalmaknál (pl. fotók) is hangsúlyosnak számított a városhoz kötődés prezentálása. Az internet nem jelenti egyértelműen a helyi kapcsolatok feloldódását.
A beszélgetés ezután a helyi szcénára terelődött. Vékony Zsolt és Egri Mátyás arról beszélt, hogy az általuk kedvelt stílusnak milyen hagyományai vannak Debrecenben. Vékony a jó közösséggel és felkészült oktatókkal rendelkező Rocksulit említi pozitív példaként, ami által sok fiatal kerülhet közelebb a zenéhez, ám ez az egész alapvetően populáris vonalon mozog. Szóba kerül az egykoron szebb napokat látott Jazznapok helyzete is, ahol eleinte teltházas előadások futottak, manapság viszont alig-alig kíváncsi rá valaki. Az itteni metál-színtéren nincsenek igazán kiugró bandák. Külön kiemeli, hogy a Tankcsapdára már nem helyi, hanem országos zenekarként kell tekintenünk, ennek ellenére még lehetnek lokális példaképek, viszont sok az őket igénytelenül másoló – és érthetetlenül nagy népszerűségnek örvendő – együttes. Egri Mátyás szerint Debrecenben még nem beszélhetünk mathcore szubkultúráról, példaként a saját formációját hozza fel: a Hatred Solution stílustérképe meglehetősen eklektikus, többek között merít a hardcore-ból vagy a freejazzből, valamint elektronikus vonásaik is vannak, ezért képes lehet több műfaj rajongóit megszólítani – a közönségük összetétele elég széles körből kerül ki. Egri úgy véli, hogy a vidéket gyakorlatilag Budapest irányítja, tipikus jelenség a fővárosban működő dolgok átvétele. A szervezők csak olyan előadókat hívnak el, akik piacképesek, ritkán kockáztatnak. Vékony azzal fűzi tovább ezt a gondolatmenetet, hogy Magyarország fáziskésésben van külföldhöz (főleg nyugathoz) képest, mert ami a határon túl kifutott, itt még újnak számít, ebből pedig az következik, hogy a honi zenekarok főleg idejétmúlt zenét játszanak. Ez a probléma egyébként országon belül is megtalálható: ami Budapesten már nem up-to-date, vidéken még az. Barna Emília megerősíti az elhangzottakat, a hazai mainstream a nyugathoz viszonyítva erősen hátrányban van, sőt még beljebb visz minket a kérdéskör feltárásában: szerinte vidéken területenként is eltérhet a zenei ízlés, a szervezők pedig ezzel sokszor nincsenek tisztában. Ennek okaként az oktatás, azon belül is a jó menedzser- és producerképzés hiányát jelöli meg, pedig amúgy a zenészképzéssel itthon nincs különösebb gond.
Kálai Sándor debreceni infrastruktúrára vonatkozó felvetésére (stúdiók, lemezboltok, próbatermek helyzete) Egri Mátyás megjegyzi, hogy rengeteg terem van, és az árak sem csillagászatiak, sőt klubszinten is akadnak jó kezdeményezések, ahol a fellépők számára megfelelő ellátást biztosítanak – ami Magyarországon elég ritka. Abban mindhárman egyetértenek, hogy itthon a szervezők sokszor nem veszik emberszámba az előadókat, pedig egy kicsivel nagyobb odafigyeléssel teljesen más kapcsolat alakulhatna ki a két réteg között. Debrecenben – folytatja Vékony Zsolt – évekig nem volt olyan klub, ahol normális körülmények között lehetett volna játszani, a helyzet az utóbbi fél évben kezd megváltozni. Pozitív példaként hozta fel a Roncsbár nevű létesítményt, amelynek egy hátránya van: a zenekaroknak nagyon nehéz színpadra kerülni. A fő probléma, hogy az egyetem nem csinál semmit a változtatás érdekében, nem használja ki az egyetemi klubok (például a Lovarda és a Klinika) adta lehetőségeket, valamint a Campus Fesztiválra is csak tizenkettő-egy-tucat neveket hívnak meg, újítással nem próbálkoznak. A Főnix Rendezvényszervező Kht.-nál sincsenek jobb állapotok, mivel ők egyáltalán nem tájékozódnak a fiatalság igényeiről, programjaikat enélkül alakítják ki. Ezek mellett a klubok sem tudnak megfelelően promotálni, valamint a zenekarokkal folytatott kommunikációjuk is erősen akadozik, pedig az Emília által említett képzési hiányosságokat lelkesedéssel igenis lehetne kompenzálni.
Az internettel kapcsolatos kérdéskörök között előkerült, hogy a zenekarok önmenedzselési eszközei (promóció, pólók, plakátok stb.) miképp módosulnak az online világban. Mátyás úgy véli, szükség van a hagyományos jelenlétre is, mivel egy megfelelő területen elhelyezett szórólapot vagy plakátot nem válthat ki semmilyen más eszköz. A többiek ezt azzal egészítik ki, hogy a mezei zenerajongók fizikai hordozókat már szinte egyáltalán nem vásárolnak, elsődleges bevételi forrássá a koncert intézménye lépett elő, ahol lehetőség van különböző merchandise-anyagok terjesztésére is – melyek egyre ötletesebbek. Megtudhattuk, hogy a Hatred Solution esetében a nyomdai munkálatok költségei körülbelül nullszaldóra jönnek ki, a komolyabb stúdiókban végzett munka viszont egyáltalán nem olcsó, pár szám felvétele több százezres összegre rúg. Debrecenben akadnak ellenpéldák is, vannak olcsó, baráti légkörű helyek, ahol a felvétel ideje nincs korlátozva; teljesen saját erőből, munka és tanulás mellett mindenesetre nagyon nehéz csinálni.
A közönség színterekbe kapcsolódására irányuló kérdésre Vékony Zsolt újfent az egyetem szerepét emeli ki: látszólag sokan belenyugodtak a Dévényi Tibi/Korda György-vonalba. Az ifjúságnak nincs hova menni, a többség kocsmákban tölti az estéket, és mivel az emberek zöme lusta, sok esetben még a város másik végébe sem hajlandó ellátogatni egy megmozdulás miatt. Barna Emília erre reflektálva Szeged példáját hozza fel, ahol az egyetem jelenléte hangsúlyosabb a cívis városban tapasztaltaknál, itt több helyen lehet a populáris zenéről tanulni, rendelkezésre áll a kellő infrastrukturális háttér, valamint Szegeden rengeteg koncerthelyszín található, amiket jól ki is használnak. A város elismeri a zene szerepét és aktívan támogatja azt, szerinte a vidéki nagyvárosok közül még Pécs gondolkodik hasonlóan. Ezzel szemben – érkezik a válasz – Debrecenben a Főnix csarnok kihasználatlan, alig vannak koncertek, de az a kevés is hidegen hagyja a fiatalokat (a szervezők nem mernek újítani), valamint ott inkább a sportesemények dominálnak. Pedig úgy tűnik, a fiatalok jó része ki van éhezve a friss eseményekre, ám sokan beletörődnek a jelenlegi helyzetbe.
A közönség soraiból elhangzik, hogy az amatőr zenészek számára Debrecenben nem nagyon van lehetőség a folyamatos fellépésre, a főváros pedig sokak számára elérhetetlen kategória. A másik probléma az, hogy a budapesti zenekarok keveset járnak Debrecenbe, mivel az itteni szervezők még a benzinpénzt is igen-igen nehezen fizetik ki. Vékony Zsolt szerint vannak együttesek, akiknél ez nem baj, akár veszteséggel is vállalnak bulikat, egyedül a jó hangulat a lényeg. A beszélgetés zárógondolataként a Kelet Underground Tehetségkutató kezdeményezést említi, mint követendő példát, amely a kevéssé ismert zenekaroknak segíthet kicsit népszerűbbé válni és nagyobb rajongótábort kialakítani.
A beszélgetés számos tanulsággal és hasznos információval szolgált, így hamar elrepült a másfél óra, ami a témakör komplexitását figyelembe véve lehetett volna akár sokszor ennyi is.
Zenei Hálózatok Estek – Kerekasztal-beszélgetés a vidéki zenei színterek lehetőségeiről, Debreceni Egyetem, 2012. december 5.
Hm ezen én is szívesen részt vettem volna, kár hogy lemaradtam róla.
“…Vékony Zsolt újfent az egyetem szerepét emeli ki: látszólag sokan belenyugodtak a Dévényi Tibi/Korda György-vonalba.” No igen. Azt nem tudom teljesen eldönteni, hogy látszólag vagy nem látszólag törődött-e bele, viszont a szervezőbrigád továbbra is tojik az emberek fejére. Nem értem továbbra sem mit keres Korda György, Demjén és hasonlóan letűnt kollegáik a gólyabálon és egy rakat egyetemi bulin. Oké, hogy szeretik őket, de ugyanennyi, vagy még több embernek feláll a szőr a hátukon tőlük. Illene már a mai zenei repertoárból válogatni, nem pedig a 20-30 éve megírt slágerekből élő zenészeket letolni a huszonéves egyetemisták torkán.
A másik dolog meg, hogy szégyenletes Debrecenre nézve, hogy az ország második legnagyobb városi, és a zenei színtér a pop/mainstreamen kívül szinte teljesen halott. Vannak próbálkozások, de azok sem tudnak teljesen futni bázishiány miatt. És ez a legszomorúbb, hogy azt veszem észre, hogy egy rakat embert nem érdekelnek az alternatívák, vagy ha igen, akkor sem hajlandóak túlzottan venni a fáradságot, hogy elmenjenek.
Pedig stílustól függetlenül is annyi hihetetlen jó zene van, hogy nem hiszem el, hogy abból pár darab legalább ne tetsszen valakinek!
Köszönjük a beszámolót! A helyi klubok szintjén a Roncsbár mellett érdemes még kiemelni a HNO3-at és a nemrég beindult Dharma Klubot, amelyek talán még jobbak is családias légkörük, közösségépítő erejük miatt mint a masszaszerű tömegeket vonzó, fesztiválhangulatú Roncs.