Szex és Lennon

John Lennon megítélése bonyolult. Személyiségének tektonikája – főleg a szeretet nyara környékén – elég radikális eltolódásokat produkált a tizenéveseknek melodikus nyálpermettel debil szerelmekről éneklő „beatle”-től a tespedt szarkazmusú hippin át a tésztát gyúró családapáig. A gombahajú bábállapotból való ébredés, majd a metamorfózis fázisai szépen nyomon követhetők dalaiban – szerelmi vallomás helyett obszcén orgia.

John Lennon pályáján a törés 1965-ben állt be a Help! című számmal. A tudatos imázsépítés helyett ekkor még csupán a tudatalatti Rubik-kockáján csavart egyet, hiszen mindössze épp csak egy újabb sláger kellett a második Beatles-mozifilmhez. A dalban azonban akaratlanul is megfogalmazta kiábrándultságát kortársaiból és – elsősorban – önmagából. A tehermentesített gyerekkort akarta megélni. Nem újra, hanem először, hiszen szülői nevelés híján ez számára a vákuum időszaka volt. Mielőtt elkezdeném, már bontom a kronológiát: az 1968-as Yer Blues című dalban ezt kertelés nélkül elpanaszolja a mikrofonnak és a 4×4-es stúdiószobának („My mother was of the sky / my father was of the earth / but I am of the universe”). Az öngyilkossági gondolat meg csak cirkulál a refrénben.

Vissza ’65-be. A Rubber Soulon található track, a Norwegian Wood talán az első száma, amely szerelmi sztorinak álcázva egy egyéjszakás kalandról szól. A dolog pikantériája, hogy Lennon a feleségét csalta meg ebben a Dylant idéző (mellékesen: szitárt elsőként felvonultató) balladájában. Egy későbbi interjú jól jellemzi, hogyan viszonyult akkoriban a gyengébbik nemhez – nem emlékezett a szeretője nevére sem és a dal alcíméből (This bird has flown) is a befüvezett rezignáltság árad. A házasságtörés tükrében elég barbár egy frázis. (Ráadásul a lemez utolsó számában, a Run for your life-ban az énekes megfenyegeti a lányt, aki megcsalta őt. Azért a zárójel, mert komolytalan darabról beszélünk, az első két sort is Elvistől nyúlta le, valamint akkoriban még csak füvet szívott, tehát a személyes szövegek alulreprezentáltak az albumon.)

A Girl-ben egy álomnőt jelenít meg, azt a femme fatale-t, aki még a barátok előtt is megszégyenít téged. Itt nyoma sincs nemi aktusnak, egyedül a háttérvokál énekli, hogy „tit”, azaz csöcs. Mindazonáltal az In my life a valódi mérföldkő, amiben tudatosan leltárt készít addigi önmagáról – ezúttal szorongásmentes kedéllyel.

1966. Az ellenkultúra pofátlanul privatizálja az LSD-t. Egyik leghíresebb munkája, a Strawberry Fields Forever is ekkor születik. A pszichedélia fehér vérsejtje teljesen bekebelezi a mondanivalót, csak homályos allúziók vannak a gyerekkori traumákra (például a címben szereplő intézmény egy javítóintézet volt, aminek szomszédságában nevelte Johnt a nagynénje). „No one I think is in my tree” – akár úgy is értelmezhetjük, hogy többnyire gyerekként mászunk fára, de neki akkor nem volt senkije, hogy leszedje, ezért inkább önállósította magát. Legalábbis Lennon nyilatkozata alapján így tűnik.

Egy évvel később írja meg az I am the Walrus-t, ami markáns bizonyítéka, hogy az LSD milyen radikális személyiségbeli torzulást indukált nála, és ebből a szellemi szarból micsoda várat tudott építeni. A bandából is a kiutat kereste, így nem csoda, hogy leszedi a Beatlesről a keresztvizet. A dal alapját egy irodalomtanár adta, aki Beatles-dalszövegeket elemzett órán a diákjaival. A sorok merő halandzsája ugyanakkor egy kaotikus kritikába fordul át a Beatlestől undorodó bürokratikus nyárspolgárok („Mister city policeman sitting / pretty little policemen in a row / see how they fly like Lucy in the Sky”) és általában a brit habitus irányába („If the sun don’t come, you get a tan / from standing in the english rain”). A mainstream és az ellenkultúra is kapja az ívet („Elementary penguin singing Hare Krishna. / Man, you should have seen kicking Edgar Allan Poe”). Előbbi sor a Ginsberg-féle mantrázó csordára utal, akik tömegbe verődve akarnak mind individuumok lenni, s úgy vélik, a politikai vélemény a mosdatlansággal kezdődik. Mindezt látva Lennon a refrénben csak annyit fűz hozzá: „I’m crying.” A szatíra kőkeménységével ez már Frank Zappa csapásiránya (a Sgt. Pepperre is bevallottan hatott Zappa Freak out! albuma). Ebben a dalban szerepel a híres „I am the Eggman” sor is, ami minderre még rátesz egy lapáttal. Míg a Rozmár Lewis Carroll verséből ered, addig Eggman Eric Burdon az Animals-ből, aki egy LSD-orgia centrumában keféli a szabadelvű konzumhölgyeket, miközben nyers tojást tör fel rajtuk – az esetnek tanúja volt Lennon, a szer hatására viszont kiöli magából az agressziót és a béke propagálásáért száll síkra (magyarán elemista pingvin lesz).

De aztán ’68-ban lejön a cuccról. Heroinista lesz. Addigra már megismerkedett Yoko Onoval és lappangó kéjvágya – ha nem is fedi el a szülei hiányából fakadó semmit, de – ebben a pár évben beépül mindennapi életébe. Szó szerint. Ha hihetünk neki, a Fehér Album felvételének idején, amikor nem a stúdióban volt, akkor az ágyban. És hihetünk. Ekkor adta ki első szólólemezét, ami a Two Virgins címet viseli, a borítón pedig Yokoval pózol tök pucéran. Ennél explicitebben ki se fejezhetné, hogy minden oké odalent. Ezzel szinkronban a szövegei is kezdenek egyre direktebb formát adni a szexualitásnak. (Bár hozzátenném, McCartneynak is van néhány száma a Fehér Albumon, ami kikacsint ebbe az irányba, de azok élményalapja nem személyes jellegű).

Elsőként vegyük elő a leghosszabb című Beatles-felvételt, az Everybody got something to hide except me and my monkeyt. Nem szaporítom a szót, ez a szám a kúrásról szól. Persze lehet vitázni azon, hogy a majom esetleg a heroin szimbóluma (Burroughs például a függőséget majomként ábrázolja a Meztelen ebédben, ami a hátunkon tanyázik), vagy lehet öblögetni Lennon szavait, miszerint ez Maharishi jógiról szól, akihez az együttes utazott meditálni abban az évben. Ha ez utóbbi, akkor is tartom magam a kúrás-elmélethez, mivel Maharishinek köztudottan kétes nőügyei voltak a táborban, ami miatt a Beatles csalódva a transzcendenciában, lefalcolt az első géppel. A cím ezt aláhúzza, a szöveg még inkább. Körülbelül az egész abból áll, hogy Lennon orgazmus küszöbén toporzékoló izgalomban ismételgeti a c’mon kifejezést, ami az elélvezni szinonimája a szlengben. A többi szövegrész is az enjoy, inside-out és high szavak permutációiból áll. Tiszta sor.

Happiness is a Warm Gun. John bevallása szerint egy fegyvermagazin adta az ötletet – hogyne. A dal kétértelmű, de a fegyverviselés nincs jelen Lennon extraerős fixációjában. A heroin és a szex az, ami a dolog magvát adja. Belövés. A férfi fegyvere. Ne ragozzam. De nem egyszerűen úgy, hogy szép katonás rendben felsorolja redukált élvezeti forrásait, hanem ezek áttűnnek egymásba. Összemossa a kettőt (jó neki, még heroinnal is van erekciója). „I need a fix cause I’m going down / Mother Superior jump the guns”. Viszont a dal szerkezete megint lassan építkező – három különböző stílusú szkeccsből áll, az első pedig megint egy párkapcsolati szálat húz el az orrunk előtt, hogy aztán jól képen töröljön… A fegyverével. Végezetül teríti lapjait, letolt gatyával áll elénk: „When I feel my finger on your trigger”. Nyilvánvaló, hogy (a Two Virgins tanúbizonysága szerint is) Yokoval való kapcsolatát írja le, azonban ne menjünk el a bújtatott homoerotikus felhang mellett sem.

Ebben az érában írta, de csak egy évre rá vették lemezre (amikor félkész dalokból egy B-oldali egyveleget raktak össze – megint szarból várat) a Polythene Pam címűt. Valós hölgyről van szó, akit Lennon megdugott Royston Ellis, angol beat-költő társaságában. A lényeg, hogy ez a daltöredék szinte észrevétlen kis csendélet Lennon meleg hajlamáról. A pletykaértékű mítoszteremtést hagyjuk (gondolok itt menedzserükkel folytatott esetleges viszonyáról). De Lennon a hatvanas évek elején, ha kérdezték mindig azzal az iróniával válaszolt, hogy igen, volt már férfival, de feküdt köztük egy nő is. Ez csak egy anekdota, talán erre az esetre célzott, talán nem. Mindenesetre az a kitétel a Pamből, hogy „She’s so good-looking, but she looks like a man” ugyancsak tovább erősíti ezt a véleményt azokban, akik így akarják látni. De könyörgöm, a hatvanas években ki nem kísérletezett a szexualitásával?

Julia című szerzeményében piszkálta fel először az anyja halála okozta traumát és eljut addig a pontig, hogy Yokot állítsa a helyébe. „I need a fix” – ugyebár. Yokot később többször Anyának szólítja. ’69-es dala (a Beatles egyik utolsója), az I want you (She’s so heavy) pedig ezt a helyettesítést tudatosítja erővel, szenvedéllyel, dühvel, fájdalommal. A cím mellett nem is hajtogat benne mást, csak az alcímet. Az a Yeah a dal közepén érezteti velünk, hogy megvan a megoldóképlet a Help!-ben taglalt bajokra. Pótolta a hiányt.

Mindezzel csupán érzékeltetni akartam Lennon többrétegűségét és egyúttal kiemelném, hogy a szexualitás koránt sem tölt be kardinális szerepet az életműben. De kevéssé közismert, ráadásul izgalmas olvasatot nyújt John Lennonról, aki azért írt önmagáról, mert „önmagát legalább ismerte”.