Járunk kortárs tárlatokra? Ha igen, hogyan értjük, hogyan nézzük az ott kiállított alkotásokat? Ezek a kérdések is előkerültek a Szakkollégiumi Disputák-sorozat utolsó előadásán, amelynek Gulyás Gábor, a Modem és a Műcsarnok volt igazgatója volt a vendége. Az izgalmas előadás és beszélgetés során szó esett a művészeti közízlésről, valamint a hazai és a külföldi intézményrendszerekről, kiállítóhelyekről is.
A vitanyitó előadás első nagyobb gondolati ívében a kortárs képzőművészet befogadási nehézségeire tért ki Gulyás Gábor. Megfogalmazása szerint sokaknak bizony a „lila köddel szinonim fogalom”-ról van szó. A huszadik század elején uralkodó helyzethez képest ez nagy változást jelent, amit nehéz volna egy konkrét kiváltó okkal magyarázni. Az országban rendezett, nem túl nagyszámú kortárs tárlatot mindössze egy szűk közönség látogatja rendszeresen. Mi lehet a magyarázat? Gulyás arra helyezte a hangsúlyt, hogy azok az események, amelyek a nyugati területeken paradigmaváltásként jelentkeztek, Magyarországon valódi hatás nélkül maradtak. Az új típusú művészetértelmezés példájaként Marcel Duchamp A forrás (The Fountain, 1917) című alkotása szolgált. A kortárs alkotások itthon hagyomány nélküli terepre kerültek, ez vezethetett ahhoz, hogy a látogató nem érti, esetleg nem akarja értelmezni a kiállítási darabokat. Ennek a jelentősége leginkább abból a megközelítésből érthető meg, ahonnan Gulyás a képzőművészet szerepét pozicionálta. A kortárs feladatát Gulyás abban látja, hogy megfogalmazza azokat a kérdéseket, amelyek a hétköznapok során már nem merülnek fel. Egy-egy műalkotás megtekintése során a katarzis, a megtisztulás lehetne a cél. A probléma ott jelentkezik, hogy a kiállítás presztízsértéke is átalakult. Illik kiállításokra járni, azonban az ehhez társuló kvázi kötelező jelleg miatt éppen a lényeg veszik el.
A mérvadó nemzetközi galériák gyűjteményeit áttekintve feltűnő módon hiányoznak a magyarországi alkotók, a nemzetközi színtéren jegyzett magyar művészek pedig már javarészt nem itthon élnek. Az előadás második egysége ennek miértjére keresett lehetséges válaszokat. Az érvelés szerint, amíg az sejthető, kikövetkeztethető, hogy milyen lépéseket kell tennie egy induló alkotónak ahhoz, hogy sikeres író, költő, színész, filmrendező legyen, addig a képzőművészetben sokkal homályosabb a sikerfaktor. Gulyás felhívta a figyelmet Borsos Lőrinc Milyen legyen a világhírű kortárs magyar képzőművész? című előadására, amely erre a kérdésre azt a választ adta, hogy a külső körülmények tűnnek meghatározónak.
Sokkal jobban érvényesülne a megfelelő stábbal elindított alkotó? Mi minden határozza meg a képzőművészek munkáját, és ezek mi módon játszhatnak szerepet az eladhatóságban? Kiállítóhelyek, pályázatok, gyűjtők, nemzetközi kapcsolatok, vásárok. Gulyás Gábor a beszélgetés utolsó blokkjában ezeket vette sorra, összevetve a hazai állapotokat a nemzetközi lehetőségekkel. Kiállítóhelyünk van ugyan, a Műcsarnok kiváló adottságokkal rendelkező épület, és ez a lehetőség nem minden országban adott, azonban minden más területen lenne még mit alakítani. A magyar pályázati rendszer kiszámíthatatlan – mondta Gulyás –, leginkább rövidtávra szóló lehetőségek adódnak, ráadásul a külföldi megjelenés is kevésbé kerül fókuszba a kiírások között. Mindössze néhány hazai intézménynek van folyamatosan aktív kapcsolata a nemzetközi művészeti szcénával, így például a fővárosi Ludwig Múzeumnak, a Műcsarnoknak, valamint a debreceni Modemnek. A nemzetközi színtéren való jelenlét fontos terepei a különböző biennálék, valamint a művészeti vásárok is. Magyarországon nagy hagyománya van például a Velencei Biennálén való részvételnek. A Kárpát-medencében nehezen található hasonló rendezvény, a Prágai Biennále 2003-ban azzal a céllal jött létre, hogy versenyre keljen a velencei, illetve a kasseli rendezvényekkel. Magyarországon nem rendeznek hasonlót, a művészeti vásárok sem gyakoriak, noha az utóbbira több kezdeményezés is indult, biztató eredményekkel (az Art Market Budapest, vagy korábban a Budapest Art Fair). A gazdasági válság hatását sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen nem csupán a pályázati feltételek romlottak miatta, hanem a gyűjtők köre is látványosan zsugorodott. Ez párosul azzal a jelenséggel, hogy a magyar gyűjtők egy része nem vásárol hazai alkotásokat, hanem inkább külföldi képzőművészektől szerez be újabb és újabb munkákat. Ez a tendencia annál is fontosabb, mivel elsősorban egyes alkotók életművének gyűjtéséről van szó. Ugyan az előadásában Gulyás Gábor a nehézségekre koncentrált, nem hagyta figyelmen kívül a sikereket sem: ezek között említhető többek között a Flash Art folyóirat magyar nyelvű verziójának életre hívása is.
A közönség kérdései is a problémákhoz kapcsolódtak, az este ezen részének Bódi Katalin volt a moderátora. Több területet érintettek a hozzászólók: kurátorként átélhető-e a katarzis? Hogyan lehetséges a nemzetközi elismertség kivívása? A hírnévben van-e szerepe a botránynak, és ha igen, mekkora? Kortárs kiállítóhelynek számít-e a Műcsarnok? Milyen szerepet töltenek be a modern képzőművészetben a kultúraközvetítők? Van-e, és ha igen, milyen a művészeti kritika Magyarországon? Kukla Krisztián hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddig megtett lépések leginkább a lemaradás mértékének fenntartására elegendőek, a nemzetközi sikerhez nagyobb mértékű újításra lenne szükség.
Aki december első hétfőjét a Debreceni Egyetem főépületében töltötte, általános körképet kaphatott a kortárs képzőművészet és az alkotók helyzetéről. Fontos kérdések, problémafelvetések hangzottak el, ezeket Gulyás Gábor előadása is erősen exponálta. Már csak a megoldások hiányoznak.
Világhírű magyar képzőművészet? Hazai és nemzetközi perspektívák – Szakkollégiumi Disputák, Debrecen, Debreceni Egyetem, főépület, 2012. december 3.
A fotókat Bartha-Tóth Alexandra készítette.
