Novemberben nyílt meg Besztercebányán tizennégy magyar képzőművész, filmes, fotográfus rendhagyó kiállítása, az Organs & Extasy. A tárlat a test művészi megfogalmazásának kortárs megoldásait mutatja be, huszonegyedik századi válaszokat keresve az emberi test illúziómentes ábrázolására.
A projekt az Intermedia.bb nemzetközi fesztivál megbízásából, a RoHAM Magazin és Galéria művészeinek alkotásaiból, Bánki Ákos és Rechnitzer Zsófi kurátorok munkájának eredményeként jött létre. A kiállító művészek (Bánki Ákos, Csáki László, Dallos Ádám, Dobos Tamás, Győrffy László, Horror Pista, Keresztes Zsófia, Kis Róka Csaba, Magyarósi Éva, Moizer Zsuzsa, Szőke Gábor Miklós, Szöllősi Géza, Verebics Ágnes, Tanka Péter) mindegyike arra a kérdésre ad választ, hogy a huszonegyedik században – amikor nemcsak a természetes test fogalma, hanem a koherens és harmonikus, szakralizált és sérthetetlen, az identitás számára mentsvárat jelentő testkép is felfüggesztődik – hogyan lehet hitelesen, illúziómentesen ábrázolni az emberi testet.
Az alkotók eltérő megoldások mentén vetik el a hagyományos testképet. Szöllősi Géza, Győrffy László és Keresztes Zsófia munkái „denaturálják” a testet, annak fogalmát a torzók, fragmentumok és preparátumok dimenziójára szűkítik, és az organikus testkép helyett művi, beteg vagy erőszakosan átalakított szerveket, szervcsoportokat mutatnak be. A test külső (a férfi és női nemi jellegek, testrészek) és belső (a szervek, a hús) látványának együttes, össze nem illő jelenléte nemcsak a szubjektivitás és önazonosság, hanem az erotika fogalmát is dekonstruálja. Tanka Péter és Bánki Ákos munkái hasonló kiindulópontot jeleznek, azonban az ábrázolás esetükben a szenvedő test toposzára, a testi szenvedés mibenlétére helyezi a hangsúlyt: Tanka tumor- és Bánki kasztrációs sorozata egyaránt a test sebezhetőségét, egyszeriségét jelzi, egyúttal pedig (a sorozatjellegből, az eljárások ismételhetőségéből, a test reprodukálhatóságának tényéből adódóan) ironikus módon meg is kérdőjelezi azt. Horror Pista folklórelemeket, a fogyasztói társadalom tényezőit (újra)hasznosító alkotásai és Kis Róka Csaba zsánerképeket idéző, testcsonkításokat, a testi szenvedést bemutató, allegorikus munkáiban az a közös, hogy mindkét esetben a vizuális toposzok dekonstruálása, a kulturális identitást meghatározó jelentéstartalmak, kódok felforgatása lesz a testábrázolás tétje.
Dobos Tamás fotómunkái és Dallos Ádám festményei egyaránt szituációba helyezik az emberi testet, azonban a kép retorikája mindkét esetben negatívba fordítja az első pillantásra konvencionális élethelyzetet. Dobos rendkívül izgalmas, groteszk portréin váltakozó technikai eljárásokkal (kitakarással, sokszorosítással, tükrözéssel stb.) függeszti fel az egyéniség és személyiség kategóriáit, a fotográfia reprezentatív funkcióját; Dallos pedig a feminin és maszkulin minőségek újrafogalmazásával értelmezi újra az akt műfaját. Moizer Zsuzsa és Verebics Ágnes munkáinak fókuszában a női test határainak, a nőiség mibenlétének, az önazonosság testi vonatkozásainak vizsgálata áll, Szőke Gábor Miklós pedig Dante (az El Kazovszkij-féle kutya-toposzra is utaló fekete dobermann) visszatérő figurájának segítségével teszi helyettesíthetővé, reprodukálhatóvá a testet, miközben a humanitás fogalmát is elbizonytalanítja.
Magyarósi Éva és Csáki László egészen eltérő képi világot teremtenek animációs filmjeikben: Magyarósi Magritte-ra is emlékeztető, szürreális képfolyamaival identitáskérdéseket, Csáki film noir-eszközöket is alkalmazó, fekete-fehér munkája pedig a testre vonatkozó morális dilemmákat fogalmaz meg.
Ahogy a fenti példák is jelzik, az anyag műfajilag, stiláris értelemben és eszközhasználat tekintetében is rendkívül széttartó, az egyes stílusok, megközelítésmódok egészen eltérő testinterpretációkat eredményeznek, azonban vannak olyan teoretikus alapvetések, amelyek általánosan, több művész esetében is jelen vannak.
Az Organs & Extasy merészen elveti az antropomorf szemléletű konvenciókat: a test itt nem autonóm, szemlélhető, organikus, jól körülhatárolható identitással rendelkező létező, hanem olyan konstrukció, amelynek jelentése a mindenkori kulturális kontextus, valamint a vele/rajta végzett technikai, esztétikai, szexuális vagy interszubjektív behatolások, beavatkozások függvénye. A művek többségének (az ironikus, tragikus, groteszk, patetikus, eufemizált stb. ábrázolások) hátterében az a posztmodern vagy inkább poszthumán tapasztalat áll, hogy a test nemcsak határtalanul tökéletesíthető, alakítható, hanem lebontható, szétszedhető, összerakható, elemei (szervei, váladékai és protézisei) végtelenül variálhatók. Az így ábrázolt test nem kötődik egyetlen szubjektumhoz, tárgyiasul: a kiállítás alkotásai ezáltal szükségessé teszik, hogy a humanitás, az organikusság és az egyediség fogalmát, valamint a test dekonstrukciójának morális vetületét, „poszthumán jövendőnket” is újragondoljuk.
Az Organs & Extasy című csoportos kiállítás 2013. január 6-ig látogatható Besztercebányán, a Közép-Szlovákiai Galériában.
