Ha pár évtized múlva kíváncsi lesz valaki, milyen lehetett a 2010-es évek elején Budapest – nem a turistaváros, nem a metróbotrányok városa, de még csak nem is a romkocsmák és táncházak alternatív világaként kirakatba tett Budapest –, akkor érdemes lesz Gulyás Miklós fényképeit is megnéznie.
Nem azt fogja látni, hogy mit akart megmutatni, hanem azt, hogy mit nem sikerült elfednie magából: talányos helyzeteket, össze nem illő és mégis összetalálkozó emberek és tárgyak titokzatos kapcsolatát. Amerikai zászlóba öltözött illető halad előttünk az utcán. Velünk szemben rikító piros hajú lány közeledik. Az állatkertben tigris, az előtér jobb oldalát párducmintás műszőrbunda foglalja el, egy látogató öltözéke. Mindkét fotón tökéletes színharmónia és kompozíció uralkodik. Gulyás Miklós munkái mégsem beállított képek, hanem az életből ellesett pillanatok. Ebből is sejthető, hogy a valószínűtlen tökély és a látványelemek abszurd összecsengése mögött milyen koncentrált figyelem, mennyi rutin és türelem rejlik.
Gulyás a nyolcvanas években fekete-fehér fotókkal jelentkezett, ma már színes és digitális képekkel kísérletezik. A módszer és a cél viszont hasonló: látszólag beállított, valójában csak a fotó eszközeivel – keret, mélységélesség – megrendezett jelenetek rögzítése. A művész régi terminológiájával szólva fényképei az autonóm riport műfajába tartoznak. Mostanában ezt street photonak mondják. Nem áll távol a sajtófotótól sem, noha általában nem koncentrál a médiát érdeklő eseményekre sem a politika, sem a szenzáció értelmében. Mégis egyfajta elbeszélést látunk Gulyás képein, amelyek mindig a lényegre fókuszálva vezetik tekintetünket, ám a sajtó- vagy a hagyományos riport- és szociofotótól eltérően a látvány által felkínált kereteken kívül nincs semmilyen értelmezői sablonunk vagy narratív sémánk a látottak feldolgozására. Egy szabad ég alatt alvó férfi képe nyilvánvalóan a mélyszegénység fogalmát idézi fel, a nézőt viszont a nyomor felismerésén túl ugyanúgy szíven üti az a képbeállítás, amelynek révén a fekhelyül szolgáló pad karfája szinte levágja az emberalak fejét homloktól fölfelé. Gulyás számára ezért az utcai fotózás – csakúgy mint költő számára a vers – az egyéni és megismételhetetlen nyelv folytonos keresését és újraalkotását jelenti.
Ennyivel azonban nem lehet elintézni a kiállított anyagnak a sajtófotóval való kapcsolatát. Az a döbbenetes színkavalkád ugyanis, amely a látogatót a terembe lépve fogadja, a megörökített alakok és helyszínek sokféleségével és tüntető esetlegességével együtt bizonyosan választ kíván adni arra a képáradatra, amely különféle közvetítők által nap mint nap ránk zúdul. Míg azonban ezek többsége csupán fecseg, és csak úgy tesz, mintha a lényegről beszélne, addig Gulyás éppen a kontingens részletek megragadásával, a semmi kis apróságok között megképződő pillanatnyi kapcsolatok megörökítésén keresztül mond el valami fontosat létünkről.
A furcsaságok, hihetetlen összefüggések, amelyeket a fotós kiemel – sőt némely esetben létrehoz – sokszor önmagukban is rengeteget elmondanának életünk groteszk vonatkozásairól, Gulyás Miklós azonban mostani, Korzó című, a Mai Manó Házban látható kiállításán kifejezetten érzékeny témákra irányítja figyelmünket meghökkentő képei segítségével. Olyanokra, mint a szegénység, a testi és a lelki nyomor, melyek néha egészen direkt módon jelennek meg a képeken (például a padon alvó hajléktalan bemutatásában), olykor viszont a giccs, a tárgyi világ rikító igénytelensége utal urbánus környezetünk anyagi és szellemi sivárságára. De talán nem a nyomorúság, nem a sivárság a megfelelő szó arra a vizuális környezetre, amelyre Gulyás felhívja a figyelmünket.
Hiszen gyakran olyan humorral, érdeklődéssel fordul e bizarr világ elemei felé, hogy el kell hinnünk neki: tengernyi megértés lakozik benne azok iránt, akik egy-egy furcsa tárggyal próbálnak némi vidámságot lopni életükbe. Erről árulkodik annak a bácsinak a képe, akit a fotós nagy modellrepülővel a hóna alatt kapott lencsevégre lakása ajtajában, vagy a fura nyári kalapot viselő idősebb hölgy, akinek szemüvegén még a fotós vakuja is megcsillan. Ugyanakkor nyugtalanítóbb képeket is láthatunk a kiállításon. Viszonylag nagy arányban fordulnak elő olyanok, amelyek nemzettudatunkhoz való viszonyunk különféle torzulásaihoz kapcsolódnak. És ezek közül még csak nem is a bőrfejűeket és önjelölt egyenruhásokat ábrázoló fotók a legmellbevágóbbak, hanem az a kép, amelyiken fiatalok éppen kokárdát vásárolnak egy utcai árustól, aki a becses forradalmi jelképeket történetesen egy elektromos hasizom-erősítő öv dobozán tartja.
Ugyanilyen megdöbbentő egyébként a szittyabolt kirakatába helyezett szürkemarha-koponya is (a budapestiek talán ennyiből is tudják, melyik üzletről van szó). Gulyás korzóját olyan térként kell elképzelnünk, ahol a hétköznapi és az ünnepélyes, a szakrális és a giccs, az értelmesen elhelyezett és az esetlegesen odavetett nem különül el egymástól, ahol a dolgok helye és értéke feloldódik a vizuális ingerek kétségbeesett és mohó keresésében. Nemzeti érzésünket kokárdával igyekezzük megerősíteni; szerelmünk felfokozott égését lakkozott műkörömmel és párunk nevét cirádás betűkkel megörökítő tetoválás segítségével véljük biztosítani.
Érdekes módon azon ritka képek, amelyeken a modell tekintete találkozik a titokban dolgozó gép lencséjével, nem csupán a szégyen érzéséről árulkodnak. A bizalmatlanság és az értetlenséggel vegyes félénkség mögött talán ott van a megmutatkozás mindent lebíró vágya is. Azt persze nem tudják a képek szereplői, mi lesz velük az előhívás után. Nem látják át a dolog következményeit, nincsenek birtokában azoknak az összefüggéseknek sem, amelyeket a fényképész pontosan ismer, összegyűjt és interpretál. Ők csupán szűk kis világuk porondján szerettek volna fellépni; nem tudták és nem is akarták eltervezni, milyen külsővel lépnek ki a nyilvánosság elé, és hogyan alakítják maguk körül a látható teret. Sok mindent talán csak a pillanat heve döntött el. Egyszerű barkácsolók ők, akik az ideiglenesen jó megoldást keresik, és nem félelmetesen tudatos alkotók, nem olyanok, mint az, aki a kioldón tartja az ujját. Éppen ezért Gulyás képei arra hívnak, hogy különös felelősségérzettel gondoljuk át a kimerevített pillanat, az esetlegesség és a célszerűség ellentmondásait. Vagyis azt, hogy hol végződik a fényképezőgép sokszor furcsaságokat produkáló öntörvényűsége, és honnan kezdődik a rendhagyónak és döbbenetesnek az a szintje, amelyről kötelességünk beszélni.
Gulyás Miklós Korzó című kiállítása 2013. január 20-ig látható Budapesten, a Mai Manó Házban.
Elgondolkodtatott az írás, anélkül, hogy láttam volna a kiállítást. Ha már megnézni nem tudom, örülök, hogy olvashattam róla.