Álomcsapda

Pink, a háromszoros Grammy-díjas énekes, színész és dalszerző mára a popkultúra egyik meghatározó előadójává nőtte ki magát. Legutóbbi albuma (The Truth About Love) az eddigi legnagyobb sikert hozta meg számára. A korong kislemezeihez készített klipek az „amor de lonh”, vagyis a távoli szerelem, a változás, az álmok témakörét ragadják meg.

A különböző identitástípusok, ironikus történetek és a szexualitás dimenzióinak megjelenítése által a videókban a posztmodern jellemzői érhetőek tetten. Az album három dalából készült videoklip, ezek a Blow Me, a Try és a Just Give Me a Reason. Utóbbi a 2013-as év nemzetközi és hazai slágerlistáin is az élre menetelt, eddig több mint harmincöt millióan nézték meg a YouTube-on és több tízezer komment érkezett hozzá. Mindez egyértelműen jelzi a Fun nevű zenekar frontemberével, Nate Ruess-szal készített duett sikerét. A klipkultúra mára igazi művészetté alakult, több egyszerű reklámnál vagy profitnövelésnél. Ezt alátámasztja az új produkció témája is, ami az érzelmi azonosulásra épít, de nincs könnyű dolgunk, hiszen a műfajra jellemző gyors snittváltások gyors reakciót igényelnek a nézőktől.

A videoklip változatosan használja a plasztikus elemeket. Az énekesnőt egy lentről felfelé ívelő, daruzó kamera vezeti fel, majd az arcára közelít az objektív. Ezt követően rövid snittek váltják egymást. Főként félközeli-féltávoli beállítás, illetve a szereplők teljes alakos megjelenítése jellemző a klip egészére. A kezdés a koncertek légkörét idézi meg, ahogyan az énekes elfoglalja a színpadot. A gyors plánváltásoknak köszönhetően viszont hamar megismerkedünk egy második cselekményszállal, amelynek a beteljesülésre váró szerelem áll a fókuszában. A klip erőssége éppen a tér- és időkezelésben rejlik, ahogyan a reális megszakítja az irreálist, így a duettet éneklő Pink és Nate Ruess a narrátor szerepébe bújnak és megpróbálnak bevonni minket az álomvilágba.

A fények és árnyékok játéka sem elhanyagolható: végig a fekete-fehér tónusok uralják a videót, amelyek fontosak a formák érzékeltetésében, a hangulatteremtésben, illetve az érzelmek kifejezésében, utóbbiból pedig bőven jut, s nem is csak a testi örömöket előnyben részesítőknek.

A feminin-maszkulin oppozíciót számos Pink-klipben láttuk már megelevenedni, így az új videó ebben a tekintetben nem jelent túl nagy nóvumot, a nemi szerepek felcserélésével azonban sikerül különleges atmoszférát teremtenie. Az énekesnő nem a férfivágy tárgyaként idealizálódik, hanem harcos amazonként küzd a szerelemért, a vágyaiért, ez pedig nem áll távol Pink valós egyéniségétől sem: úgy tűnik, katona édesapja nevelési morálja hatott rá. A két férfi szereplő között hierarchikus viszonyt azonosíthatunk. Míg Nate Ruess az érzelmesebb vonalat képviseli, addig a másik úriember – aki nem mellesleg Pink férje (Carey Hart) – a 21. századi vágyott férfitest eszményét reprezentálja. A szexuálisan túlfűtött jelenetek bizonyára nem okoznak nehézséget a házaspár számára, akiknek egyfajta rituális újraegyesülésre is lehetőségük adódik a klip által.

Minél több az erotikus mozzanat, a videó annál kevesebb szimbólumot használ, ezáltal az egyszerűséget hangsúlyozza. A tárgyak jelentésközvetítő szerepet is betöltenek, a digitális technológia korában pedig a videoklipek is egyre gyakrabban tematizálják a médiumokat. Esetünkben a televíziókészülék jelenik meg, amit az önreflexió egyik formájának tekinthetünk. A rendező információt, mondanivalót közvetít általa, illetve saját médiaszemléletéről is árulkodik, de természetesen az is fontos, hogy kik és hogyan használják a tárgyat vagy milyen műsor látható éppen a tévében. A klip e fragmentumai egy szórakoztató zenei csatorna világát idézik fel, Nate Ruess mint énekes indítja el a programot. A legtöbb videoklipben ábrázolt televízió képernyőn (Avril Lavigne: When you are gone, Bob Sinclar: World Hold On) a „veszélyes média mítosza”, a híradó tűnik fel, amely a való élet sorscsapásai közül válogat. Előfordulnak TV-s reklámok is, s ezen a ponton érdemes visszautalni a Pink Family Portrait című számához készült videóra, ahol szintén megjelenik a televízió mint médiaszimbólum. A 2002-es klipben a reklám a tökéletességet sugallja, miközben a mindenki által vágyott családi idill megjelenítésével hamis illúziókba ringatja a fogyasztót.

A Just Give Me a Reason című dalban az emlékek katalizátoraként végig jelen van egy világító szemű plüssmedve, amely az énekesnő gyermeki énjét állítja szembe jelenével, s erre az oppozícióra erősít rá az eltérő stílusú öltözet (rózsaszín ruha kontra kvázi meztelenség) is. Ennél szabadabb asszociációkra ad lehetőséget az ágy mint motívum: az erotikával fűszerezett képsorok magukkal ragadják a nézőt, és emlékezőtehetségét is próbára teszik. Elég, ha 2012 októberéig utazunk vissza, amikor megjelent a Try című kislemezhez készült videoklip, amely szintén egy párkapcsolat nehézségeit mutatta be, méghozzá a szereplők közti intenzív testbeszéd segítségével.

A testművészet és a performansz meghatározó a klip egészében. A videó részekre bontja a testet: egyrészt mint jelentéshordozó felület, másfelől mint az emberi kultúra biológiai megnyilvánulása értelmeződik, amely mára a technológiai fejlődés révén „kibernetikus-organikus hibriddé” alakult. A videoklip mégis a naturalisztikus testábrázolás terepe, s a sokszor szinte meztelen testek megjelenítése által egyfajta visszafordulást jelent az ösztönénhez. A férfitestet közelebbről megvizsgálva az önmegvalósítás rebellis formájára, a testmódosítás talán legnépszerűbb módjára, a tetoválásra bukkanunk. A tánc, a mozgásformák, a gesztusok, a víz alatti jelenetek performansz-jellege szembefordul a természetessel, a test így nem csupán része az előadásnak, hanem maga válik előadássá.

A testfelszínre vetített identitástípusokon kívül a környezetnek is meghatározó szerep jut. Letisztult miliővel találkozunk: a kristályhideg éjben egyesül ég és föld. Az egész díszlet egyfajta álomtájként tűnik fel, amelyben a két szerelmes újra egymásra találhat. A dalszöveg is illeszkedik az ábrázolt szférához, egyrészt az „It’s in the star” utal az égboltra, másrészt a „We’ll come clean” sor a testi, lelki megtisztulásra irányítja figyelmünket, amit a víz megjelenítésével vizuálisan is elősegít a rendező.

Jól tudjuk, Goffman szerint az egész világ egy hatalmas színpad, s nézetét továbbgondolva elmondhatjuk, hogy minden ember saját identitásmaggal rendelkezik, élete során rengeteg szerepet, álarcot kell felvennie. Pinket már láthattuk elnökként, sportolóként, celebeket utánzó őrültként, táncosként, rocksztárként, érzelmes és kemény nőként egyaránt, produkciói folyamatosan a társadalmi konszenzus változásához igazodtak. A Just Give Me a Reason című klipje a vojőrizmus, a kukkolás öröme mellett érzelmi azonosulást kínál, vagyis az álomcsapda működik, fogva tartja lényünket és megtöri erkölcsünk jégpáncélját.

Irodalom:

Szőke Annamária (szerk.): A performance-művészet, Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 90–114.

Klinger Diána: A média reprezentációi a videoklipekben, Médiakutató, 2009 nyár.

Kérchy Anna: Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai, Apertúra, 2009 tél.