Megfelelni az elvárásoknak, avagy szabad akaratunkból cselekedni? Tagadjuk meg elveinket, s szerelmünket azért, hogy eleget tegyünk egy felsőbb hatalomnak, vagy legyünk arrogánsak, így törve ki a szellemi erőnket rabságban tartó karmok közül? Ezekhez hasonló kérdéseket vet fel Howard Barker műve, mely kitűnően reprezentálja életünk kettősségét.
Április havában a nagyváradi Szigligeti Színház társulata örvendeztette meg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nézőközönségét. A nagyérdemű Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből című drámáját tekinthette meg Theodor Cristian Popescu rendezésében. Szerencsésnek mondhatom magam, mert betekintést nyertem az előadás előkészületeibe és megnézhettem a lejáró próbát is. Belehallgathattam az előadást megelőző konzultációba, végignézhettem, ahogy Szabó K. István művészeti igazgató instruál, a színészek pedig feltérképezik az új helyszínt. Pár mondatfoszlány az előadásból, egy-két spontán poén próba közben, s máris tűkön ülök, hogy vajon mi fog ebből kisülni. S egyébként is: ki az, akit nem esz meg a kíváncsiság, ha azt látja, hogy a színpad medencévé változik, ami elé olykor egy képkeretekből álló falat engednek le? Este 7 óra… Kezdődik az előadás.
A nézők egy része már elfoglalta helyét, többen még az előtérben ácsorognak, amikor harsány, cirkuszi attrakciókat idéző zene csendül fel. Ezt ellensúlyozza Rivera (Tóth Tünde) részletekben felhangzó, gyászos hangulatot keltő áriája. A háttérben ezalatt az egyik képkeret mögül kitűnik egy majdhogynem meztelen férfitest. Egy festőnőnek áll modellt éppen. Galactia (Ráckevei Anna), a velencei piktor szeretőjét, a szintén festő Carpetát (Pál Hunor) örökíti meg vásznán. Az ének véget ér, a színpad elsötétül… Érzéki csókjelenet: egymásba fonódott karok, lábak. Majd kezdődik a szócsata.
Galactia, Velence egyik legkiválóbb festőnője azt a megbízást kapta a dózsétól, hogy örökítse meg az Oszmán Birodalom ellen vívott háborúk egyik emlékezetes ütközetét, az 1571-es lepantói csatát. A köztársaság feje azt kéri a művésznőtől, hogy élettel teli festményt készítsen, mely dicsőséget és büszkeséget áraszt, hiszen a népnek látnia kell, mily diadalmas csatát nyert Velence. Galactia másképp vélekedik ugyan a csatáról, de elvállalja a megbízást. Mindent megtesz azért, hogy a lehető leghitelesebben ábrázolja a lepantói „mészárlást”. Látogatóba hívja magához Prodót (ifj. Kovács Levente), akinek az ütközet során nyílvessző fúródott a fejébe. Ez a szerencsétlen sebesült azóta bazári majomként mutogatja magát, átszúrt koponyáját, kilógó beleit, s csodával határos történeteket mesél a csatáról, mindezt a legnagyobb természetességgel.
Galactia fejében újra és újra lejátszódnak a harc jelenetei. A vízben lépkedő félmeztelen férfiak árgus szemekkel figyelik egymást, kezükben kést szorongatnak. Ezek a még lassú, óvatos, de jól kidolgozott mozgásformák a cselekmény kibontakozásával egyre erőteljesebbé, dinamikusabbá válnak, s ezzel párhuzamosan felerősödik a tengeri háborút idéző kísérő zene is. A jelenetek még misztikusabbá s emlékezésszerűbbé tétele érdekében a játéktérre füst árad.
A dózse (Kardos M. Róbert) nem elégedett a vázlatokkal. Azt akarja, hogy Suffici tengernagy (Dimény Levente) személye kiemelkedő helyet kapjon a képen. Az ember nagyságának fontosságát hangoztatja, közben pedig a Köztársaság hatalmának nagyságát szeretné ábrázoltatni. Galactia makacs, arrogáns és pimasz, s a számtalan kifogás ellenére ragaszkodik saját elképzeléséhez. Olyan zajos képet fog festeni, hogy aki nézi, befogja majd a fülét. Lánya, Supporta (Ababi Csilla) tanácsai és győzködése ellenére sem hajlandó változtatni elképzelésein. „Értsd meg, hogy felelős vagy. Nem az államért, hanem a velencei nőkért” – mondja anyjának. Az öntörvényű művésznő viszont nem hajlandó a politika számára oly fontosnak vélt lepantói csatát fényes dicsőségében ábrázolni. Galactiát a nyersség ösztönzi, így a fenséges győzelem helyett a mészárszéket festi meg, annak naturalista mivoltában.
„Az állam műalkotásokat rendel. Mekkora szabadsága van ebben az esetben a művésznek? Viszonyulhat-e kritikusan a hatalomhoz, amikor azt kérik tőle, hogy dicsőítse, ünnepelje azt? Lehet-e úgy ábrázolni egy jelentős tengeri csatát, amely megmentette Európát, mint egy közönséges mészárlást? Csak a tudását vagy a lelkiismeretét is megvásárolják?” – veti fel Theodor Cristian Popescu, a rendező.
A kép végül elkészül, s ahogy várni lehetett, a politikusok körében nagy felháborodást kelt. A festőnő minden ecsetvonásából a hatalom iránti megvetés árad ugyanis. A püspök (Dobos Imre) a közerkölcs megsértésének, a művész sikolyának nevezi a képet. Galactia festményét senki sem fogadja el, hiszen ő az igazságot kiáltja ott, ahol tilos az igazság. A nőt börtönbe zárják, majd szeretőjét, Carpetát bízzák meg egy új mű elkészítésével. A férfi igyekszik eleget tenni a kérésnek, viszont az ő művét sem találják elég ünnepélyesnek. A dózse kiborul. A nép előtti megszégyenülése immár elkerülhetetlen.
Az utolsó jelenetek a kép bemutatásáról szólnak. A dózse ironikus humorral beszél a festmény elhibázottságáról, méltatlan voltáról. Egyetlen célja, hogy magát és államát jó színben tüntesse fel. A nép véleménye megoszlik. Páran csodálattal bámulják, mások a szajha bosszújának nevezik a képet. Az előadás záróakkordjaként a Velencei Köztársaság népe együtt énekel Gloriát, s továbbra is makacsul ünnepel. Elsősorban önmagát.
Mint láthatjuk, maga a történet alapvetően egyszerű. Mindaz, ami mégis eredetivé teszi és tökéletes keretet ad az eseményeknek – és nemcsak elméletben, hanem gyakorlatilag is –, az a markáns díszlet. A látványszínházat idéző elemek önmagukban s együttesen is szimbólumként értelmezhetők, arra engednek asszociálni, hogy a színpadon megelevenedő történések a fikción túlmenően a valóságot is ábrázolhatják. A Galactia műtermében és a férfikaszárnyában bokáig ér a víz. Értelmezhető ez az élet forrásaként, ugyanakkor esetünkben a művész s a művészet táptalaját jelentheti, a fejben reprodukált harc előadott jelenetei közben beáramló füst pedig a gondolatiságot tükrözik.
Ezzel teljesen ellentétes a dózse otthona, mely vörös bársonytól pompázik – mintegy beleilleszkedve s felemelkedve ezáltal a színház nagyságához, eleganciájához. A falakat aranyszínű képkeretek ékesítik. Ezek mind a hatalom és uralkodói fölény jelképei. A jól kiválasztott díszletelemek tükrözik a téma mindenkori aktualitását: politika és művészet örök birkózását. Ahogyan azt a rendező, Theodor Cristian Popescu is megfogalmazta, a művész szabadsága korlátolt. De akkor beszélhetünk-e egyáltalán művészetről?
A különféle ideológiákat képviselő karakterekkel nagyszerűen azonosultak a színészek. Ráckevei Anna lénye szinte szárnyalt Galactia szerepében. A színésznő bája, kellemes hanghordozása, természetes mozgása kiegyensúlyozta, hitelessé és igazán művészivé tette a festőnő kacér, olykor közönséges jellemét. A kettősséget továbbra is fenntartva áll ezzel szemben a Kardos M. Róbert által megformált dózse, továbbá a tengernagy (Dimény Levente) és a püspök (Dobos Imre). Öltözetük elegáns, rangjukhoz méltó. Mozdulataik finomak, kontrolláltak, viselkedésük ugyanakkor csöppet sem mondható szofisztikáltnak. A néppel szemben álszentek, a művészethez pedig vakok, s süketek. A külsőség csak látszat. Kardos alakja a színpadon akaratlanul is magára vonja a figyelmet. A kétségbeesett dózse szerepéből a maximumot hozza ki, személyéhez alapvetően is illő irónia és humor mindenki arcára mosolyt csal.
Howard Barker: Jelenetek egy kivégzésből – a nagyváradi Szigligeti Színház társulatának előadása, Székelyudvarhely, 2013. április 4. Rendezte: Theodor Cristian Popescu. Szereplők: Ráckevei Anna, Pál Hunor, Kardos M. Róbert, Dimény Levente, Dobos Imre, ifj. Kovács Levente, Tóth Tünde, Ababi Csilla, Gajai Ágnes, Csepei Róbert, Szotyori József, Hunyadi István, Csatlós Lóránt, Kiss Csaba, Varga Balász, Kocsis Gyula.
A fotókat a Szigligeti Színház fotósa készítette.
