Sokszor olvasni, hogy a bemutatkozó kötet után dől el igazán egy szerző sorsa: két könyvből többnyire már kiolvasható az irány, az ív, a lendület. Gerőcs Péter a Zombor és a világ című novellafüzér után egy gondosan szerkesztett novelláskötetet jelentetett meg, amelyen pontosan érezni: egy nagyszabású életmű(program) van indulóban.
Az állhatatos építkezés szigorú munkájának lépcsőfokait nem akarja megspórolni a szerző: a 2012-es Könyvhétre megjelent kötet tanúsága szerint a szerző kis lépésekkel halad a regény felé. A Tárgyak című kötet bizonyos értelemben konceptuális mű. Már maga a szerkesztésmód, a szerkezet is egy egész esztétikai ideológiát jelent be, és miközben Gerőcs megküzd saját – (fel)vállalt – démonaival is, kísérletet tesz a talált tárgyak és a saját tárgyak szférája közé férkőző holttér felderítésére, hogy ebben a sejtelmes poétikai-retorikai-esztétikai térben teremtsen lehetőséget a későbbi kibontakozásra. A koncepció: megidézni a számára irodalmi apafiguraként fontos írókat, szétírni a hozzájuk való erős kötődést, megszüntetve megőrizni a hatás alatt álló fiatal prózaíró szerepét; a legtisztelettudóbb hommage hangján rituálisan megölni Weöres Sándort, Mészöly Miklóst és Márton Lászlót, de leginkább a két utóbbit, hogy a sírok mellett megkezdődhessen az építkezés.
A kötet két elkülönülő szövegcsoportból áll: az első a Talált tárgyak, a második a Saját tárgyak címet viseli. Előbbiben az említett írók szövegeinek újraírásai olvashatók: Weöres Psychéjét egy irodalomtörténeti fikció keretébe ágyazva hozza – hosszabb szünet után – újra élő játékba, s a költőnő kacéran üdvözli is ezt a felhívást. A Mészöly−Márton páros pedig szó szerint egy lapon szerepel: a történet szerint az elbeszélő egy idős szerkesztő oldaláról elcsent kéziratokat közöl itt − hogy, hogy nem, a lapok egyik oldalán egy Mészöly-szöveg eleje, a másikon egy Márton-szöveg vége olvasható.
A stílusgyakorlatnak csak lekicsinylően nevezhető szövegek abban mindenképp hasonlítanak, hogy a fénykép, illetve a film médiuma a narráció technikájában és az elbeszélt történetben is fontos szerephez jut. Így van ez a megidézett-továbbírt szerzők nem Gerőcs által megalkotott szövegeiben is, elég, ha csak Az atléta halálára, a Filmre vagy az Árnyas főutcára gondolunk. (Ha hihetünk a szerzőnek, az eredetiség igencsak kényes helyzetben vált kérdésessé: egy esztétika szakos oktató gyanúját állítólag olyannyira felkeltette a Márton-átirat, hogy rögtön plágiumot kiáltott.) Ez tehát a saját hagyomány elsajátításának radikális példája: Gerőcs kiveszi a tollat mesterei kezéből, és továbbírja életművüket. A prózatechnikai virtuozitás büszke felmutatásán kívül is van ennek funkciója: a továbblépés, a meghaladás szándéka érezhető, ugyanakkor a beismerésé, a vallomásé is egyben. (Amire egyébként a beavatott olvasónak nincs különösebb szüksége: nem titok, hogy Márton László mentorkodása egy írópályázatnak köszönhető, Mészölyről pedig Gerőcs nemcsak szakdolgozatot írt, de dokumentumfilmet is késztett.)
A második részben, a Saját tárgyak között olyan novellákat találunk, amelyek csak még jobban aláhúzzák az első részből következő „irodalmi író” bélyegét (lehetséges vádak: utalásainak felfejtéséhez legalább esztétika szakos végzettség szükséges, önjáró, elvont, tét nélküli esztétizmusban fulladozik stb.), ugyanakkor kevesebb bennük az irodalmi utalás, és talán már egy szabadbölcsész végzettség is elegendő az olvasásukhoz. A viccet félretéve: Gerőcs írásaiban a folyamatos önreflexió, a szándékolt modorosság, a körülményeskedő játék referencia és fikció billegtetésével olyan „életességgel” párosul, amely a szocialista realizmus legkeményebb tollú követelőinek is ínyére (lett) volna. A tárgyias leírások, az aprólékos megfigyelés iránti már-már erőszakos elkötelezettség jellemzi, azontúl több figurában felismerhetők a szerző vonásai. Emellett pedig: a Zedlitzné Lónyay Erzsébet újrafelfedezéséért és tisztességes kanonizációjáért küzdő nyitótanulmány semmivel sem tartalmaz kevesebb (vagy több) „valóságot”, mint az ál-Mészöly-szöveg hipernaturalista marhatrancsírozása, a „humoros horrornovella”, amelyben az emlékezet elvesztésének lehetőségével játszik el, vagy a Káin és Ábel történetét kísérteties atmoszférát teremtve újraíró szöveg. Gerőcs írásainak tanulsága nehezen átlátható és kétségbeejtő: minden csak szöveg, minden csak irodalom, minden csak valóság, és viszont.
Tombol a fiction−non-fiction, a referencia-valóság problematika, és ez az olvasót körkörös, önmagába harapó láncolataival termékeny izgalomban tartja, állít, majd visszavon, eltöpreng, nekibuzdul, megtorpan. Írhatnám én is: „A szövegnek már a legelső olvasásakor felmerült bennem a hamisítottság, netán egy fikciós szerepjáték lehetősége, amely a sokadszori elolvasással egyrészről megerősödött, másrészről gyengült is.” Ám a „fikció nyomainak feltárása” nem a mi dolgunk. Látszólag (látzólag!) egy helyben toporgunk. Hogy jutunk-e így valahova? Aki szerint nem, aki nem hajlandó megérteni ennek a tétjét, olvassa A szürke ötven árnyalatát, amíg meg nem hal.
Nem kertelek: azt hiszem, Gerőcs Péter az elkövetkezendő évtizedek fontos prózaírója lesz. Bárcsak tévednék, de gyaníthatóan nem fogják tömegek olvasni, ahogy ez többnyire nem szokás az irodalomtudósok által rögzített kánonok által nagyra értékelt szerzők esetében sem. És ez nem jó. De van élet a példányszámon túl is. Sőt.
Gerőcs Péter: Tárgyak, Scolar, Budapest, 2012.
Tehát vagy ez, vagy a Szürke ötven árnyalata. Ezt kijelenteni még akkor sem volna elegáns, ha meggyőzőbb érvek volnának a kritikában annak alátámasztására, hogy remekművel van dolgunk.
Biztos vagyok benne, hogy a könyv számos erénnyel rendelkezik. Viszont az (ál)fikciós “játékok, (ál)referencialitás stb. engem már a távolból elidegenít. Ha ehhez tényleg nagyon bölcsésznek kell lenni (értelmezhetetlen elvárás egyébként), akkor csak szájbarágásnak tudom látni azt a megoldást, hogy az egyik szereplőt Bórhes Katinkának hívják (“értitek, gyerekek, Borges!”). Aki érti a “játékot”, bármi is az, annak minek ezt ezzel a paternalista gesztussal még egyszer elmondani, aki pedig nem érti, az – nos igen, az mindjárt neki is kezdhet a Szürke ötven árnyálatának…
(És még valami a paternalizmusról: az olvasó nem azt várja egy könyvtől, hogy benne egy szépreményű szerző “építkezésének” fokozatait követhesse nyomon. Jó könyveket szeretne olvasni. Nagyon fárasztó az a kritikusi hozzáállás, ami folyton a “pályakezdést” és a “tehetséget” hangsúlyozza. Egy 30 körüli, hamarosan a harmadik könyvét megjelentető szerző már miért volna pályakezdő?)
Na… na… 74 évvel az At Swim-Two-Birds, 51 évvel a Pale fire, 34 évvel EP Termelési-regénye után ne tegyünk már úgy, mintha olyan marha nagy lelemény lenne a metafikció.
Ez a cikk inkább reklámszöveg, mint kritika.
Barth, Calvino, Queneau… sokáig lehetne sorolni azokat a kanonikus írókat, akik ilyesmivel foglalkoztak a 60-as 70-es években. A cikkből nem derül ki, hogy Gerőcs könyve miért nem egy gyenge utánérzés.
Azt hiszem, az “építkezést” megmutató vagy felmutató kötetek a legtöbb esetben nem remekművek. Ez egy szerzői döntés, attitűd is, ezt adja ki, ezt vállalja fel. Nem állítottam, hogy a metafikció nóvum volna. Nem az, de a kortárs magyar prózában (már) viszonylag kevesen fogllkoznak ilyesmivel. Én a kijelölt pálya “követését” rokonszenvvel nézem, persze ez szubjektív. Az ítélet pedig inkább a jövőben íródó életmű megelőlegzése, szerénytelen jóslat, amibe tisztességes kritikus nem bocsátkozik.
Nem gondolom, hogy nem fog változni a szerző, ahogy Márton vagy Mészöly is nagyon különböző dolgokat írt. Ha tetszik, ez a kötet “szükséges rossz”: széttartó és darabos, a modorosságok valóban szemet szúrnak. Mindezzel együtt a magam részéről kíváncsian várom az új regényt.
(A populáris irodalmat – ha van ilyen kategória – persze isten ments, hogy lenézzem, az utalás szándékosan provokatív, de ha kell, leírom: teljesen oké, ha valaki A szürke ötven árnyalatát szereti, olvassa.)
Azért az nagyon gyenge érv a könyv mellett, hogy mostanában nem írt senki metafikciót. A recenzió ugyan nem állította, hogy a metafikció újdonság lenne, de nem is foglalkozott azzal, hogy mekkora hagyománya volt ennek a XX. században… hovatovább a 90-es években akkora divatja lett a metafikciónak, hogy a szerzőiség kérdését feszegetni vagy a 4. falat lebontani óriási klisévé vált. Nyilván rohadt unalmas lett ez egy idő után, ezért komoly írók kevesebbet foglalkoztak ilyesmivel az elmúlt pár évben. A kérdés az, hogy miért érdekes Gerőcs könyve mindezek ellenére? Miért szánjam rá időmet? Miért ne olvassak inkább egy John Barth könyvet?
Az “ígéretes szerző” állítást sem ártana valamire alapozni. Az “egyszer-majd-talán-jobb-lesz” elég röhejes attitűd egy kritikustól. 🙂
Hosszabb idézet nélkül az állítólagos “prózatechnikai virtuozitás” is csak nagyotmondásnak hat. Tessék megmutatni azt a virtuóz bekezdést! Tessék elemezni! Az interneten vagyunk, nem fog kifogyni a nyomdafesték.
Nagyon messze van ez a színvonalas kritikától.
Az is jellemző, hogy a “provokatívnak szánt” kijelentést rögtön visszavonta, amint rákérdeztek, a recenzió lelkes hangvételéből rögtön visszavett, amint az érvelés hiányára rámutattak. Szerkesztők hol vannak? Át szokták nézni a közlendő cikkeket? Nem nekik kéne feltenniük ezeket a kérdéseket?
Ezek meg olyan kérdések, amiket nagyon entellektüel, valami oknál fogva mégis frusztált provokatőrök tesznek fel lufipufogtatás után.