Viccel a fiú. Már nem fáj, hirdeti félhomályban szempilláit rezegtetve a főként fiatal nők alkotta közönség előtt. Nagyon fáj pedig. Tudja, hogy tudjuk. Dönti le a pálinkákat, építi az új kártyavárat. Kicsit modoros – vagy csak tűnődően természetes? Buja SMS-ekből kreál játékos költeményt, kurválkodásból katedrálist. Billeg a borderline-on. De hát a határok azért vannak, hogy meghágjuk őket – tartotta egykor a merész alkotó.
A fiatalnak mondott Pál Dániel Levente – performansznak nevezett – emlékidéző felolvasás keretében mutatta be Hogy éltünk, nem hiába című, a FISZ-könyvek sorozatban megjelent verseskötetét a Kazimir bisztróban, április 16-án. Első hallásra ugyanazt adja a szerző, mint az Ügyvezető költő a 21. században (Palimpszeszt, 2010) című könyvében, csak a kábítószer helyett az alkohol és a fojtott érzelem lett több. A drog helyére beült a széplélek, torzítva a „klasszikust”.
Rögtön egy melankolikus, de mellbevágó költeménnyel kezd: szerelem, pöcs, ondó – ahogy megszoktuk tőle, mégis üt. A közönség együtt zümmögi vele, hogy „A szerelemnek múlnia kell”. Rezignáltan, előzékenyen tépi ki szívét, és nyomja az arcunkba. Szétnéz merengve és fanyar fejével biccent. Nem pöcsöl. Elmeséli a Műalkotás születésének némely ihlető elemét, de mivel szülei is részt vesznek az esten, erősen szelektál, csak olyan élményt oszt meg, melyre egyedül ő emlékezhet. Nehogy ellentmondásba kerüljön, tréfálkozik. Talán ez a baj, hogy szórakoztatni akar, megnevettetni, miközben a verseivel sorra viszi be a jobbegyeneseket. Örömet szeretne okozni azoknak is, akiket a művész szelleme helyett csak a teste izgat – vagyunk így jó páran –, ezért kedélyesen boncolva magát sztorizik.
Megtudjuk, hogy lisszaboni chatpartnere annyira behálózta hét-nyolc éve, hogy férjeként utazott el a Zöld-foki szigetekre, mert házaspároknak nagyon kedvezményes utazási lehetőséget kínált egy portugál iroda. Akkor még fiatal s bohó művészünk otthon azt mondta, elutazik a szakdolgozatához könyvtárazni, aztán a portugál fővárosból Afrikába indulás előtt megüzente az érte esetleg aggódóknak, hogy miért nem lesz elérhető egy hétig. A tengerparti bungaló franciaágyát ugyan kénytelen volt megosztani a feleségeként bejelentett hölggyel, de valahogy túljutott ezen a traumán. Ott találkozott sok kék vagy zöld szemű, fekete bőrű helybelivel, akik az Olhu azul ihletőjévé váltak, s ott táncolta át az éjszakát egyedüli fehérként – rendőri biztosítással – egy diszkóban. Tavaly tavaszig megtett bármit gátlástalanul, ha úgy hozta kedve. A vakmerőség és a merészség határa neki valahol a libanoni-szíriai határon húzódik. Ahol haditudósító haverjával együtt visszafordította ugyan a szír hadsereg, ám a fegyvercsempészekkel majdnem megállapodtak, hogy fizetnek száz dollárt, ha a kocsi csomagtartójában átviszik őket egy hegyi ösvényen. Egy terrorszervezet és a hadsereg által felügyelt területek közti senkiföldjén. Rosszarcú üzletfeleik és az eleredő eső miatt végül inkább lemondtak a megnézni tervezett szufi szertartásról. Másnap a hírekből megtudták, éjjel egy tankhadosztály szétlőtte a települést, így helyette végül a byblosi tengerparton söröztek.
Megfontoltabb lett azóta? Elmúlt harminc. Már nem indul be minden mell láttán a szopóreflex, de a reggeli merevedés még reményt kelt. „Ülsz és iszol.” Túl a csúcson. Túl jón, és…
Szép szerelmes verseket szaval, Pilinszky-parafrázist (Az ágy közös), forradalmi lángolást (Földrengés után). Undorítóan optimista időnként. Művei érzékenyek, magával ragadóak, ragacsosak. Úgy hiányzott ez a könyv már a hazai palettáról, mint egy jó szopás. Befejezetlen, nagy felejtésmunkája „kurvára kell mindenkinek” – dalolhatnánk a Költővel. De hagyjuk a lírát, az úgyis megvásárolható a Fiatal Írók Szövetségétől, mint az alkalmi szerelem. „Miért nem a Facebookon időnként közönségessé tett, kurvás életképeit jelentette meg?” – kérdik gyakorta. Ősszel arra is sor kerül valószínűleg, összegyűlt már ötven mikrotörténet. Szókimondó, mocskos szájú imidzsét erősítendő ízelítőt ad belőle, miként akarják a nyolcadik kerületben hazafelé tartva gyakran leszopni, csak mert olyan ábrándos tekintetű poéta. Mint az új kötet borítóján is látható, mely nyilvánvaló rájátszás a már fiatalon is militáns címeket használó humanista, Jászberényi Sándor Próbalövés című alapmunkájára. A cikluscímmé lefokozott Vörös halakat vacsoráztunk helyett egyébként azért lett a Hogy éltünk, nem hiába a kötet címe, mert egy jóképű hal túl nagy konkurenciát jelentett volna a saját fényképe mellett, tréfálkozik. Néhányan nevetnek, örül neki, versei hallatán viszont az arcokra fagy a mosoly.
Háborús övezet a lélek, de élni kell a szakadék szélén is. Pál Dániel Levente hirdeti: a szerelem minden. Zsákmányát viszi át fogában tartva Alexandriába, s lesi a Boszporusznál az új ígéretet. Majdnem meggyőz. „Várom haza, ha hazája én vagyok, / várom, hazája én legyek.” (Vonaton ül, útlevél nélkül)
Pál Dániel Levente Hogy éltünk, nem hiába című könyvének bemutatója, Kazimir Bisztró, Budapest, 2013. április 16.
A fotókat Klein László készítette, még több fotó itt, a kötet Facebook-oldala pedig itt érhető el.
