Az elme camera obscurájában járkálunk. Idegen arcokat, beszédes testeket, komponálatlan gesztusokat látunk. Csilingelő, olykor harsány hangokat érzékelünk, ingerlő szagokat szippantunk be. Csontó Lajos MODEM-ben nyílt kiállítása egy tucat munkát mutat be, amelyek a művész korábbi alkotói periódusaira is reflektálnak.
Csontó Lajos a hazai vizuális művészet kiemelkedő alakja, műveit főként a bipolaritás hatja át. Munkáiban a kortárs és a klasszikus ábrázolásmód kettőssége érhető tetten. A videóinstallációk híve, fontos számára a szöveg és a kép összehangolása. Sokszor már meglévő fotókat használ alapanyagként, amelyeket manuális technikákkal alakít át.
Miért éppen Vicces sztori? Legegyszerűbben Szókratész híres mondásával tudnám leírni: „Gnoti se auton”, vagyis ismerd meg önmagad! Csontó hétköznapi problémákkal foglalkozik, olyan történetek elevenednek meg munkáin, amelyek akár velünk is előfordulhatnak a mindennapokban, olyan képekkel szembesülünk a tárlaton, amelyek saját családi archívumunkból is előkerülhetnének. Lássuk be: idétlenkedéseink olykor tényleg viccesek, másszor kevésbé. Fekete humor ez a javából.
A kiállítótérbe lépve magába szippant a végtelennek tűnő sötétség, amelyet két oldalról embernagyságú krétarajzok törnek meg. Egy ismeretlen képregény mellékszereplőjének érzem magam, amelyben nem számít, ki vagyok és honnan jöttem. Megőrizhetem anonimitásomat, ahogyan a többi comics hős is teszi. A tér elrendezése spirális alakzatot ír le, olyan, mint egy ki nem taposott ösvény. A mi feladatunk, hogy felfedezzük az ismeretlent – akár egy expedíció résztvevői –, csak most nem a vad környezetben, hanem a képek csarnokában kell bolyonganunk. Örmény népzenét és himnuszokat hallgatva igyekszünk elérni kalandozásunk végcéljához. Csontó Lajos kifejezésével élve: a kiállítótér olyan, akár az „elme camera obscurája”. Sötétkamra. Valóban. A művész formavilágát egy minden oldalról fénytől védett térben, elszeparált rekeszekben csodálhatjuk meg.
Az alkotások materiális, szimbolikus volta is erősen hat érzékeinkre, főleg ha megpillantjuk a kétmillió forint összértékű, tízezresekből kirakott felületet. Néhány percig irigykedve szemléljük a két láblógató kislányt, akik ennek a vagyonos műremeknek a fogságába estek. Ennyi pénz láttán elkalandoznak gondolataink, Csontó a látványt vízióvá teszi, képzeletben már egy egzotikus szigetvilág vendégei vagyunk. A két oldalról érkező auditív hatások, a tengerzúgás és a csilingelés bűvkörébe kerülünk, elcsábítanak a hangok, mintha szirének dalolnának.
Meneküljünk! Természetesen csak szimbolikusan. A Szökés című videóinstalláció kiskapuként szolgál, kiutat kínál ebből a groteszk világból. Az egyszemélyes kis rekesz mégis fokozza a műélvező aktivitását, képzeletben legalábbis mindenképp. Ki ült valaha furcsa harisnyában, piros cipőben, Mozartot hallgatva kerékpárra? A válaszadás lehetőségét mindenkinek meghagyom, minden esetre az alkotás valóban jó lehetőség fizikai lényünk térből való kivonására, ha tetszik megszöktetésére. Egyszerre látunk és hallunk.
Még a kiállítótér felénél sem járunk, amikor valamiféle áporodott szag csapja meg az orrunkat. Nem a mellettünk álló befogadók olcsó parfümje az, sem pedig a ruhákat átjáró kellemetlen dohányfüst. Csontó patinás lakkréteget használ, amivel a fényképek örök érvényűséget akarja hangsúlyozni. Bebalzsamozza az időt, hogy gátat szabjon a megsemmisülésnek. Csontó műveivel átneveli érzékszerveinket, hogy ne csak halljunk, ne pusztán lássunk, hanem orrunkat is használjuk a befogadáshoz, az elfogadáshoz. Különös impulzus ez, valóban életszaga van a képeknek, korában egy kiállításon sem szimatoltam ennyit. Plusz hozadéka mindennek, hogy felidéződik bennünk Michel Haneke Rejtély (Caché/Hidden, 2005) című filmje, hisz ahogyan az osztrák rendező munkáját, úgy Csontó alkotásait is a kamera rejtett léte hatja át. A lefényképezett emberek nem tudnak róla, hogy mozdulataik az objektív üvegén tükröződnek, titkaik lelepleződnek. Valljuk be, mi sem szeretjük, ha az előnytelenebb profilunkat kapják lencsevégre a buzgó családtagok. Az ilyen képeket legszívesebben elrejtjük a fiók legalján, vagy elbújtatjuk a fotóalbumban egy jól sikerült önarckép mögé. Mégis úgy érezhetjük, hogy egy Csontó-kiállításon szívesen szembesülnénk elemi ösztöneinkkel, elviselnénk a leleplezést, a meglepettség zavarát.
A számomra legkedvesebb mű, az iskolatáblára hasonlító fekete felület láttán alsó tagozatos éveim idéződtek fel: Csontó munkáján a szövegekkel való játék érhető tetten. Lehúzott szavak, néhány épen maradt mondat. Emlékszünk még? Gyermeki rajzok, feliratok maszatolása a fekete alapon, becsengetés után annak gyors mozdulatokkal történő eltüntetése, nehogy a tanár észrevegye. A kiállításról épp ennek a tilosba tévedésnek a rejtélyes lüktetése hiányzott. Kipróbálni, megérinteni, összefirkálni, kamaszos lelkesedéssel korrigálni a mondatszörnyetegeken. Vágyakozásomra az alkotás egyik megmaradt mondata válaszol talán: „Feleletet rá ne keressél”.
A művész hidat épít az állóképek, a mozgóképek és a zene médiuma között, ezek egyszerre hatnak egymásra és persze ránk is, befolyásolva tudatunkat. Nem csata dúl a médiumok közt, azok együttesen válnak az önreflexív gondolkodásmód témájává. Rájövünk, hogy mégsem minden fekete és fehér, még ha elsőre annak is tűnik. Csontó alkotásai gondolatkincs-örökségként maradnak ránk. Bármennyire is szeretnénk, nem vehetjük őket meg, nem akaszthatjuk ki a falra, hiszen csak krétarajzok, amelyek egy szelíd mozdulattal szertefoszlanak, akár gyermeki firkáink az iskolatáblán.
Csontó Lajos Vicces sztori című kiállítása a debreceni MODEM-ben tekinthető meg 2013. június 2-ig.
A fotókat Áfra János készítette.
